A Szent Korona Salgótarjánban

025-Szkorona-St.JPG

A Szent Korona fogadásáról és a tiszteletadásról a képek itt láthatók! Készítette: Veszelovszki Balázs Köszönet érte.

Vigyázzunk Szent István örökségére!

 

Ma hálát is adunk az aratásért, s őseink öröksége nyomán új kenyeret szentelnek és szegnek meg országszerte. A „régiek” bort, búzát és békességet kívántak egymásnak, mert tudták: ha ez a három megvan, van holnap.

Úgy vagyunk vele, hogy amit éveken át kuporgattunk, összespóroltunk, és ebből előreléptünk egyet, aztán kettőt, arra nagyon vigyázunk. Megbecsüljük azt, ami van, és nem hagyjuk, hogy bárki is elvegye tőlünk. Ez így van rendjén, hiszen vannak értéknek tekintett dolgaink, amelyeket óvunk, védünk, s amelyektől nem szívesen válunk meg. A nagyszülőktől örökölt imakönyv, egy régi házassági fotó, vagy egy-egy személyes tárgy hozzánk nő, féltve őrizzük. Jelen sorok írója még egy papírfecnit is fél kidobni, a könyveket kincsnek tekinti, nem beszélve a szellemi és a kulturális örökségről, amelyet évszázadok magyarjai adtak át nekünk – s ezzel, gondolom, nincs egyedül. Államalapításunk ünnepén adott tehát a feladat: előttük meghajolni. Az első előtt, a szent előtt, aki elkezdte, és mindenki előtt, aki ilyen komoly és nagy örökséget hagyott nekünk az elmúlt évszázadokban.

Az örökség – jogosan érezzük így – most veszni indult. Amit Szent István király 1000 táján a semmiből felépített, Szent László király megvédett, az Árpád-házi magyar szentek és boldogok továbbvittek, most veszni indult. Nem miattunk, nem is az utókor miatt (bár sokan eldobnák maguktól ezt az igen értékes örökséget), hanem a nemzetközi hatás miatt. Nevezzük nevén örökségünket: a keresztény magyar államot, amely 1000 táján lépett a színre mint mindenkitől független, önálló, európai állam, s amely – jöhetett bármi – ma is ott van a térképen, pedig sokan embert próbáló munkával próbálták és próbálják eltüntetni évszázadokon óta.

Szent István öröksége határokon átnyúlik, az ő öröksége is a keresztény Európa, ami most veszni indult…
Amikor 900 körül ideérkezett Árpád vezetésével a magyarság, s belépett a Vereckei-hágónál a Kárpát-medencébe, a csodálatos panoráma mellett síkság, hegyvidék, folyók, patakok várták, s a velük érkező nomád magyarság, akiket nemcsak fizikai értelemben kellett összekovácsolni, hanem lelki értelemben is. Noha nem verthadként érkezett, hiszen az etelközi vérszerződés értelmében a törzsek törzsszövetséget képviseltek, amelyben – feltételezhetően – céljaikról és feladatukról is megegyeztek, azaz egyfajta közös értékrendet is képviselhettek.

A jelképes 895-ös dátum, ami a honfoglalásunk időpontja csak egy pillanat a hosszú folyamatból, amire a 907-es pozsonyi csata tett pontot. Ezzel zárult a honfoglalás, így tanítjuk, így tudják a történészek. Itt történt, hogy a bajor sereget megállították a magyarok, s ezzel a Kárpát-medencében már a Dunántúlon is megszilárdulhatott a magyarság. Merthogy a Dunántúlon még maradt valami a régi nagy birodalomból, Nagy Károly Frank Birodalmából, amit 843-ban a verduni szerződéssel felosztottak az utódok, eltékozolva a nagy király fényes örökségét.

Ne csak a régmúltra és a távlatokra gondoljunk az ünnepen, hanem a mára és a holnapra is!

A honfoglalást lezáró pozsonyi csata után magyar nyugati kalandozások kezdődtek nagyjából egy fél évszázadig, de a 955-ös augsburgi ütközet hatására a magyarok elkezdték az állam megszilárdítását. Géza fejedelem, majd Szent István is a belső békére törekedett, az istenhitet tette előre, és a külpolitikában is elismertette a fiatal magyar államot, amelynek szintén fiatal uralkodója döntött a nyugati kereszténység mellett, betagozódva ezzel Európa nyugati felébe, a keresztény Európába.

Merthogy valaha ilyen is volt: keresztény Európa… Nemzetek, országok istenhitben élve léteztek, amit a francia forradalom és a „felvilágosodás” istentagadása és a liberalizmus – elképzelés szintjén egyébként igazolható – szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje váltott fel. Pedig nem felváltania, hanem éppen hogy kiegészítenie kellett volna neki az istenhitet. Mára azonban ez már nem kérdés, a történelem megadta a választ a jó néhány száz évvel ezelőtti eseményekre. A később feléledő munkásmozgalmak és a társadalom manipulálása, tudatos befolyásolása, irányítása azonban félresodorta és elkorcsosította Európát. S ha ez még nem lett volna elég, a XX. század rémtettei: a két világégés, a fasiszta-náci pusztítás és a kommunista korszak embertelensége tovább csorbította az egykori keresztény Európát.

S hogyan kapcsolódik ez örökségünkhöz, a keresztény magyar államhoz? Épp így: hazánk nem valami elkülönülő szigetként létezik ezer éve, hanem a keresztény Európa szerves és meghatározó részeként. Szent István a maga korában Európa harmadik legbefolyásosabb embere volt, csak a római pápa és a német-római császár előzte meg. Károly Róbert felismerve a XIV. század európai zavarait, külön utat keresett a lengyel és a cseh királlyal (visegrádi királytalálkozó), Hunyadit törökverőként hirdeti az egész Földön a délben megszólaló harangszó – hogy csak három nagyon fontos eseményt írjak európai magyarságunkból. Éppen ezért nézzük félve jogosan a pusztuló keresztény Európát, amelynek már csak mi vagyunk néhány állammal az utolsó bástyái. Pedig mondjuk ki: Szent István öröksége határokon átnyúlik, az ő öröksége is a keresztény Európa, ami most veszni indult… Az ő öröksége is az a kultúra, ami az elmúlt évszázadokban fényessé és naggyá tette a kontinenst… Az ő öröksége is az az európaiság, amelyhez ő maga és utódai is rengeteget adtak. A Magyar Királyság – bármelyik évszázadot vagy korszakot nézzük – hatalmasságával jelen van Európa térképén ezer év óta, noha körülötte államok, országok tűntek el a süllyesztőben – mi mégis jelen vagyunk.

S ha jelen vagyunk, szót kérünk, mert úgy érezzük: semmivel sem vagyunk alábbvalóak Európa más országaival szemben. Épphogy ők adták a világnak a francia forradalom már idézett jelszavait, s most az egyenlőség jegyében mégis egyenlőtlenséget szítanak a kontinensen. Ők akarják az alattvalónak tekintett kelet-európai népeknek megmondani, hogy mit tegyenek. Úgy gondolják, hogy ha már pénzt adnak, azért – függetlenül attól, hogy mi is befizetjük a kiszabott részünket a közös kasszába – követelőzhetnek, diktálhatnak nekünk. Ma még csak a bel- és külpolitikánkba kívánnak bizonyos érdekeknek megfelelően beleszólni, de holnap már közvetlenül városaink, családjaink, gyerekeink életébe is. Szomorú, de sokak szerint ez így van rendjén. S ha ugyan egységesítenek is bizonyos szabályok mentén, még nem is lenne gond, hiszen anno is ezzel a céllal hozták létre: gazdasági társulásként, s ha gazdaság, akkor ott, azon a síkon valóban együttműködésre és megegyezésre van szükség a hatékonyságért.

Azonban amikor már nem gazdaságról, nem is a közös piacról van szó, akkor átlépik azt a lélektani határt, ami nekünk, kelet-európaiaknak fáj. Egyet nem nagyon tűrtünk az elmúlt évtizedekben sem: ha erőszakkal ránk telepedtek. A Habsburgokkal is volt bajunk, de aztán megegyezés született, mert ők is belátták: csak így fejlődhet az ország. Kun Béla istentelen pusztításától a történelem viharai szabadítottak meg, az országcsonkítást gazdaságilag nehezen, de kihevertük a kiváló politikus, Bethlen István vezetésével, lelkileg-érzelmileg azonban sohasem tudjuk, amíg egyetlen igaz magyar ember is él a földön. A német és az orosz megszállással ugyanígy vagyunk, a Duna-parti cipőket, az Auschwitzba hurcolt ártatlanokat, a városok főterén található emléktáblákat, a Sztálin vagy Rákosi terrorjában meghaltakat sohasem feledjük, s tavaly megmutattuk: 1956-ból sem engedünk, mert az is a miénk. Örökségünk, amelyet féltve őrzünk, ápolunk és továbbadunk az utókornak.

Egyet nem nagyon tűrtünk az elmúlt évtizedekben sem: ha erőszakkal ránk telepedtek

Most, amikor ismét fekete felhő közeledik felénk, s valami érződik a levegőben, mint ahogyan érződött 1914 tavaszán-kora nyarán és 1938 őszén is, a leghatározottabban, sőt: maradandóan kell hitet tennünk elődeinkről, s felmutatni a keresztet, mint ahogyan elődeink is tették, akik ebben bíztak és ezzel indultak a harcba. Napok, hónapok, évek kérdése, hogy mikor tör ki az újabb gyalázat Európában, s akkor nekünk választanunk kell: elődeink útja és öröksége, a Szent István által kijelölt út és a tőle kapott örökség, vagy a nyugat „majmolása” és a Tartuffe-i álarcok mögé bújt haszonlesők, hazaárulók, istentelenek oldalára állunk-e. Ez a harc már nem az Osztrák-Magyar Monarchia szétbomlásáról fog szólni, nem is Európa újrafelosztásáról, hanem Európa elfoglalásáról és a zűrzavarról, amelynek előszele már most is, egyre jobban érezhető.

Épp ezért döntött úgy – örömmel halljuk – megyénk közgyűlése, hogy a Megyeháza külsőleg nemigen szép, múltjában pedig (1956 decemberére gondolva) igen szégyenteljes épülete elé keresztet állít. Azért, hogy az utókorra hagyományozza Szent István örökségét: a hazait is: keresztény államunkat, és az európait is: a még megmaradt keresztény Európát. Az előző napon pedig éppen a Szent Korona hiteles másolata érkezik a városba, ami – mint tudjuk – nem Szent Istváné volt, de számunkra ez itt most nem is fontos, mert nem a királyságot jelképezi: a mi koronánk államiságunk jelképe, azt jelképezi, hogy Magyarország az elmúlt ezer évben jelen volt kereszténységével Európa térképén, s ezt a múltat senki sem veheti el tőlünk, bár sokan igyekeznek átírni és – saját szavaikkal élve – végképp eltörölni. A koronánk oda mutat vissza, ahol minden elkezdődött: a magyar államalapításhoz és Szent Istvánhoz, akit ma köszöntünk.

Éppen ezért legyünk büszkék arra, hogy hozzánk „látogat”, hogy másnap üzenetet adunk át az utókornak, de fogadjuk is meg: nem csak külső tárgy lesz, mert bizony nagy hazafiságunkban sajnos hajlamosak vagyunk a mindennapokban kereszténységünkről megfeledkezni. Hiszen Jézus tanításáról beszélni valóban sokkal könnyebb, mint cselekedni a szándéka szerint. Éppen ezért ne csak a régmúltra és a távlatokra gondoljunk az ünnepen, hanem a mára és a holnapra is, hogy felfigyelve a keresztre eszünkbe jusson Jézus szeretetről szóló üzenete is, mint ahogyan Szent Istvánnak eszébe jutott a tízparancsolat és a jézusi parancsok: az istenszeretet és a felebaráti, embertársi szeretet. Ezen nyugszik a hazaszeretet is, amelyet odacsatolunk Jézus tanításához az ünnepen.

Ma hálát is adunk az aratásért, s őseink öröksége nyomán új kenyeret szentelnek és szegnek meg országszerte. A „régiek” bort, búzát és békességet kívántak egymásnak, mert tudták: ha ez a három megvan, van holnap, van jövő, van remény. Ezt kívánjuk mi is Magyarország születésnapján szeretett nemzetünknek, hogy legyen holnapunk, legyen jövőnk, legyen reményünk elődeink nyomán, a Szent István által kijelölt úton, a keresztény Európa védelmezőjeként. Isten éltesse nemzetünket és a magyarokat, a mostani országhatárokon belül és kívül egyaránt!

Veszelovszki Balázs

 

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg