Az egyetlen élet egészéről: a Rustici kódex élet-kerekének olvasása – P. Vértesaljai jegyzete

codex-rustici-facsimile-edition-06.jpg2016. június 06.

Somoskőújfaluban az idősek napján, betegek kenetének ünnepélyes felvételekor részletek hangzottak el e cikkből.

Az egyetlen élet egészéről: a Rustici kódex élet-kerekének olvasása – P. Vértesaljai jegyzete

A Rustici kódex 1450 körül készült Firenzében - RV

A napokban, május 17-én kedden  mutatták be a Vatikáni Múzeum új konferenciatermében a világhírű Rustici kódex hasonmás, facsimile kiadását. Az eredeti kézirat készítője Marco di Bartolomeo Rustici, 1393-ban Firenzében született és 63 évesen 1457-ben halt meg Firenzében. Kora alsó középosztályához tartozott, egyszerű, sőt alacsony származású, de ügyes kezű ötvösmester, akinek nem volt komolyabb műveltsége, latinul is éppen csak tudott és nem maradt fenn olyan alkotása, mely az ötvösművészet remeke lenne. Nevét mégis szerte a világon ismerik és dicsérik a szakemberek. 1441-ben fog neki egy zarándoklásnak és lejegyzi azt. De inkább csak jegyzetel, rajzol egy nagy félméteres könyvbe. Ebbe pillantok bele és egy aquarellezett barna tusrajzánál megállok, cseppben a tengert szemlélem, mit mond az ötvösmester az emberélet időútjáról.            

Egy nyolcküllős kerék a teljes emberi életet ábrázolja, a generatio-tól, nemzés-születéstől a „coructio”-ig (corruptio), a test felbomlásáig. Rustici latinja vulgáris, írja, ahogy hallotta másoktól. Az ötlet sem az övé, mert a hét korszakra osztott emberi élet régóta ismert volt már az ő korában is, hiszen az ugyancsak firenzei Dante is említi és használja. Rustici annyiban érdekes, amennyiben a maga módján összerakja az emberi életet és beilleszti a saját keretébe. Itt helye és ideje van mindennek, a részek kapcsolódnak, naná, ő ötvösmester! Minden fölött és alatt, vastag fundamentumként ott áll a mély meggyőződése Istenről, ahogy azt korának hite számára is közvetítette. Ezért is kezdi könyvét, ezt a nagy imaginárius peregrinatiot, képzeletbeli zarándokutat a kezdetek kezdetével, a Teremtéssel. Számtalan formában láthatta éppen Firenzében, a művészetek városában a hatnapos teremtéstörténet apró kis részleteit is, ahogy a creatura-teremtmény önmagát, saját teremtőképességéből kiindulva, visszavetíti a kezdetekre. Rustici számára a hetednap lesz a fontos, a hat alkotó nap után a szombatnapi pihenés. Látja és lerajzolja a Teremtő Istent, amint fáradtan elvonul pihenni. A tökéletességet szimbolizáló körben leül, bal lábát a mindenségen pihenteti, bal karját térdére helyezi és kezével megtámasztva az arcát, őrködve szendereg. Olyan fenséges az aprócska rajz, hogy a szemlélő önkéntelenül is térdre ereszkedik, és elkezdi a legmagasabb rendű emberi tevékenységet, az Isten imádását. Istenből kegyelmi fénysugarak áradnak, a Teremtő fenn is tartja és gondját is viseli a teremtett világnak. Alatta a világ első rendezetten megépített városa, ahogy azt a kora tudni vélte: Babilónia, Bábel városa, benne a toronnyal. Meredezik is a torony, de csonka, mert félbemaradt a megépítése. Helyette új város épült a földön. Jeruzsálem, a Béke Városa, a Megváltó otthona. A civitas-lakó Rustici ide akar elmenni, hogy ott hetednapon ő is megpihenjen. Az új és tökéletes városban, a mennyei Jeruzsálem földi másában, facsimile-kiadásában, ahol a torony már nem Isten-kihívás és nem Isten-kísértés, hanem Isten dicséret.

Rustici a firenzei dóm kupolája építésének a lázában él. Torony ez is, az első nagy a régi klasszikus kor után, másfélezer éve nem épült ilyen. Isten dicsőségére emeli Giotto harangtornya mellé, a Virágos Boldogasszony székesegyház oltára fölé a város, az órás-ötvösmester Brunelleschi vezérletével. Már majdnem kész minden, amikor Rustici mester útnak indul, hogy Jeruzsálembe zarándokoljon. Útját leírja, útját lerajzolja, megjárva képzeletben Kairót, az Isten-találkozás Sínai hegyét és végül a Szent Várost. De valójában körüljárja Firenzét, megfest minden városkaput és templomot, majd hazamegy, belép ismét a városába. Elnevezi: Jeruzsálem! Otthon talált rá az Istenre, mint a megkerült kisebbik fiú. Ekkor dicséretben tör ki. Rustici boldog ember. Látja az Istent, látja a teremtett világot. Látja benne az ember keze munkáját, az Isten dicséretére. És jóízűen él benne.                          

Szárnyas angyal tartja a vállán a kereket, tehát itt nem egy örök körforgásról van szó, benne a reincarnatio lehetőségével. Az ember mászik fel a kerékre, ahogy mutatják a kerékabroncsra tapadó alakok, és ez az örökös igyekvés valahonnét valahová tart. Indul és megérkezik. Nincs körforgás tehát, ellenben az ember élete beleilleszkedik más „Egészekbe”, az órákba, nappalokba-éjjelekbe, egész napokba, hónapokba, évszakokba, évekbe, a világ történetébe és végül Istenbe. A kerék fölött az évszakoknak megfelelő négyszárnyas angyal áll, mindegyik szárnya három-három hónapnak felel meg. Igaz, az idő megismétli a maga vissza-visszatérését, csak éppen engem talál megváltozva benne. Nem a hérakleitoszi idő-folyam változik, hanem az ember maga.   

Olvassuk a küllők feliratait! Az alsó függőleges szár maga a natura. Áll stabilan, mint Isten teremtménye. A creatura natura-jának a sorsáról van szó, az embertermészet alakulásáról. Ez az a természet, natura, a görög füszisz, amit az Isten Fia magára vett megtestesülésben, az Incarnatio-ban. Itt van Incarnatio, de nincs reincarnatio! Távol-Kelet a maga módján épp fordítva gondolja! Ám ők is a „maguk módján” olvassák az Időt.

Mezítelen igyekszik az ember gyereke fölfelé az életben, ő az infantia, a kisgyermekkor. Pajkosan néz fölfelé, lábát játékosan átveti az abroncson, két kezével kapaszkodik, minthogy járni még nem tud. A napszak első imaórája az övé, a prima, ő a hajnal gyermeke, reggel hatkor már kukorékol, fölveri a szüleit, hisz nem érzi az időt. Rustici természetesen ismeri kora szerzetesvilágának idő-metrumát. A nap ívét arányosan elosztva a szerzetesek rendszeres közös imára jöttek össze. A nap hasznos, alváson kívüli részét háromórás intervallumokra osztották, reggel hattól kezdve. Ez volt a prima, az első imaóra, amikor a reggeli dicséretet imádkozták. A latin számok innét kezdve három órával ugranak. A tertia (6+3) a kilencórai imádságot jelöli, a sexta (6+6) a déli imát, a nona (6+9) a délutáni három órai zsolozsmára vár. Itt átvált a rend, mert az esti hat órai ima neve az esti dicséret, a vesperás-vecsernye. A kompletóriumot, a napzárást az éjszaka kezdetén imádkozták és hajnalban a matitinumot. Ez a natura rendje, ezt az összes madár és állat tudta és tudja ma is kívülről, minden rigó fejből fújja, és régen ebben a rendben állt az ember a környezetével egyezően. Nem vált ketté, embervilág és környezete, mint most, pláne ha még el is „toljuk” az időt. Lehet, hogy hasznos, csak éppen ezt a teremtéssel adott ősi rendet bolygatja meg. Csoda, hogy ettől megbolydulunk? Rustici rendjében van egy szép convenientia, egymásnak megfelelés az ember hét korszaka és szerzetes-rend napi hétszeres imádsága között. Minden nap, s annak minden korszakában imádkozik egyet. Ezek után vajon lehet-e véletlen, hogy a szerzetesközösségek neve éppen az ordo, a rend? Ágoston és főként Benedek rendje, pontosabban rendszere, gondolkodás és világlátása Európát ébresztette és állította talpra.                            

Nézzük tovább az élet-kereket. A pueritia a gyermekkor. Az ember itt igazán igyekvő, egyik lába még csúszik a keréken, de a másikkal már szilárd támpontot fog, kezeivel kapaszkodik. Ruhája felemás színű, mint maga a korszak, már nem magatehetetlen kicsigyerek, de még nem is felnőtt. Övé a tertia, a kilenc óra, a délelőtt friss kezdete. Az előtte haladó ifjúra nem is tekint föl, messze van még tőle, sajnálja, hogy még nem olyan nagy. Siettetné ezt a kereket, kicsit el is keseredik, egy pillanatra át is adja magát bánatának, bal tenyere teknőjébe temeti az arcát és olyan játékosan szomorú, hogy még a hetednaposan szunyókáló Teremtő is megmosolyogja (de nem neveti ki!).    

Az adolescentia serdülő fiatalja beáll a kerék mögé, elegáns fehér-kesztyűs jobbját a (kormány) keréken pihenteti, bal karján sólyom ül. Fürtös haját babérkoszorú karéjozza, fejét öntudatosan fölemeli. Arca nyílt, magabiztos és derűs. Látszólag nincsenek aggodalmai, mert amit mutat önmagából a világnak, az szerinte elég ahhoz, hogy kilépjen annak a színpadára. Dél van. Ő a sexta, a tizenkétórai imádság. Prémes ingje könyékig szélesen visszahajtva, válláról bíbor köpeny zuhog. Az emberek szeretik őt nézni, ilyenkor elmerengenek és önmagukra gondolnak…

A fiatal, a iuventus-kor, a keréktartó angyal fölött az egész ív zenitjén áll, zömöken odacövekelve. A koradélutáni nona, a háromórai dicséret embere. Ő a balját teszi a kerékre, míg fölemelt jobbja élete munkáját tárja a világ elé, a bársony-bugyellárist, s a meggyőzetés erejével meg is rázza. Csörren a helyi arany fiorinus (innen a magyar pénzünk). Gazdája már dúsan szakállas, fején félrecsapott bársonysüveg. Derekán öv, ez tartást ad, vállaira palást borul, elöl csat fogja össze. Nincs egészen középen. Kicsit jobbra áll, mintha átadná a helyét az érkező adolescens-nek, ő maga pedig a közeli senectus felé tart. Beérett ez a fiatal, leérettségizett az életből, ő a maturitas. Gyermekei vannak, hisz visszafelé tekint, látja a családját, a házát, a helyét a világban. Magabiztos. Úgy áll a helyén, mintha gonfaloniere-ként ő kormányozná az idő tovagördülését. Fontos neki a pénz, hiszi, hogy azzal mindent megszerezhet.     

Innen már látszólag gyorsan halad az élet, a juventus-t a senectas, az öregkor követi és már a vesperum-vecsernyedalt énekli, deákul a vesperást. Már nem is tud egészen biztosan járni, esténként korán lefekszik és kapaszkodni kezd újból, mint induláskor. Szakálla és haja megderesedett, kezei ismét üresek, nem tart semmit, magát próbálja még úgy-ahogy tartani. Süvege előrecsapódik, és szemei a távolt fürkészik, ahová érkezni remél. Már csak erre figyel, ezekre az utolsó lépésekre…

A decrepitas, a megfogyatkozás, a vég-elgyengülés vén-embere elenged mindent, már nem is kapaszkodik. Lassan csúszni kezd lefelé. Tudja, élete most válik teljessé, a kompletóriumot, a napzárás, a beteljesülés imáját mondja. Egyetlen aktív cselekedete a fölemelt fő, az öntudattal fölemelt fő, mögötte a megjárt úttal, előtte az érkezéssel. Karjait maga elé helyezi, szinte csüngenek. Igen, kész arra, hogy kiterítsék. Karjai, a belőle megszülető halál fejét, mint kis csecsemőt, fogják közre, érintés nélkül. 

A mors, a halál már nem érinti a kereket, eloldódott tőle. A halál lám, kereket old! Kezeit széjjeltárja, mintha mondaná: Ennyi! Tenyerét kifordítja, mintha mondaná: Semmi! Semmit nem viszek magammal! Szája-fogsora nyitva, beszél. Van mondanivalója, az élet számára, mert annak a része. Voltam, mint ti és lesztek, mint mi!

És alul az angyal. Jobbjával éppen elengedi az infans-csecsemő sarkát, míg baljával megragadja a mors lábát. Hozzá tartozik. Ő a halál angyala. De egyszerre az élet angyala is, belőle fény fakad, sugárzik is, bearanyozza az egész emberi életpályát. Ez az angyal, Isten segítő követe épp ott segít, ahol az ember gyereke gyönge és egészen magatehetetlen. Induláskor és érkezéskor.   

Az élet-halál angyal alatt játékos írás fut: juvenis imbarbis capillatur, a fiatalok szakálltalanul hajasodnak. Hozzáteszem huncutul: az öregek nagy-szakállasan hajtalankodnak. Kopaszok!

A legerősebb üzenet a kerék peremén hevenyészett latinnal olvasható: Sic cuncti nascimur in hac mortali vita: et velud aqua labimur deficientes ita. Mindnyájan így születünk erre a halandó életre, és mint a víz elfolyunk, imígyen megfogyatkozva…

Marco di Bartolomeo Rustici, ez a derék firenzei ötvösmester, túl élete derekán, éppen ötven előtt, summázza az életét, egybefog mindent, amit tud az időről. A napok körforgása után az élet évnyi-ívét nézi és ráfesti az angyal szárnyaira. Jobbja a prosperitas, a felvirágzás világa, olyan hónapokkal, mint a ver, a tavasz március-április-májusa. Jobbján alul a súlyos telt hónapok, ez az autumnus világa, hozzá september-october-november bősége. Az angyal balján az adversitas, a viszontagság, az ellentétesség, amit alul a hiems-tél december-ianuar-februar hidege hoz, fenn pedig az estus-nyár iunius-iulius-augustus-i heve teremt.

Az angyal hármasfejű, valahogy a Trinitas küldőjére is utal. Fürkész-kutató arccal a prateritum-múltba mereng, a középső tekintet a praesens jelenvalósága: tárgyilagosság. A balra kifordított arc szemein kendőt hordoz, nem láthatja a futurus-jövendőt. Lábaitól jobbra a prosperitas dies-nappalja, balján pedig az adversitas nocte-éjjele.

Fontosnak tartotta a Rustici mester, hogy az egyes életkorokat behatárolja, hjah, ötvösként érzékeny az arányokra, méretekre. Nos, Infantia durat VII (septem) annos, a kisgyermekkor hát éven át tart, a Pueritia durat XXVIII (duodetriginta) annos, vagyis 28 éves korig. Juventus durat L (quinquaginta) annos, ötven éves korig, a Senectas durat LXXXIII (tres et octoginta) 83 éves korig, míg a Descrepitas durat usque ad mortem, a vénség kora halálig tart, és itt Rustici mester tovább megy: Mors autem durat usque ad finem mundi, vagyis a halál a világ végéig tart.

Befejezem, idézve az első mondatomat: A napokban mutatták be a Vatikáni Múzeum új konferenciatermében a világhírű Rustici kódex hasonmás, facsimile kiadását. Elgondolkodom: hasonmás, facsimile! Vajon, Rustici mester zarándokkútja nemde az egész élet hasonmása, facsimilé-je? Tovább kérdezek. Vajon Firenze városának körüljárása nemde maga a Jeruzsálembe zarándoklás? Ott és abban a pillanatban, ahol vagy, körülölel Téged a Teljesség! Az Isten! 

A képek itt láthatók!

Forrása a cikknek:

http://hu.radiovaticana.va/news/2016/05/28/az_egyetlen_%C3%A9let_eg%C3%A9sz%C3%A9r%C5%91l_a_rustici_k%C3%B3dex_%C3%A9let-kereke_/1233275

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg