2015. május 31.
Múzsák testvérisége
Pünkösd Baglyasalján: 2015. május 24.
A képek itt láthatók.
A lehetetlenre kértek, a lehetetlenre vállalkoztam baglyasi barátaim kedvéért. Beszélni ott, abban a templombelsőben, amelyet a helyi kötődésű Bóna Kovács Károly festő- és szobrászművész freskója, főoltára, szószéke és a diadalív Krisztus-fej domborműve tesz eleve fennkölt, emelkedett hangulatúvá, szóban megnyilvánulni akkor, amikor a már elhangzott és a még következő Vivaldi, Saint-Saens, Mascagni, Gluck, Bach remekművei, Wolf Péter „Ave Mariá”-ja mindennél többet mondanak a tavaszról, az ünnepről (is), s szabad-e köznapi prózában szólni F. Csaba Mária gyönyörű lírai sorai után vagy éppen Sík Sándor „Te Deum”-ját megelőzően, amelyeket P. Kerner Edit az előadóművészetet képviselve adott elő illetve fog tolmácsolni ? A szavak – amelyekkel mi átlagemberek bírunk – bármilyen sok is van belőlük, bármennyire is árnyaltak, kifejezőek kivált a mi csodálatos anyanyelvünkön – soha nem vetekedhetnek a színek káprázatával, a zeneszámok, dalok, versek lélekindító hatásaival. Nekem azonban nincs más eszközöm, én csak a szó, a szöveg erejével vagyok képes itt és most (is) megjeleníteni, érzékelhetővé tenni – ahogyan előzetes híradásokban olvasni lehetett – ünnepi gondolataimat.
„Lélektől lélekig – a művészetek találkozása” : ez az összefoglaló címe e pünkösdi áhitatnak. Azaz – a szentlélek eljövetelét, megérkeztét hirdető vallási, egyházi hitvalláson, küldetésen túl – a múzsák testvérisége szólított, hozott ide valamennyiünket. Abba a Krisztus király nevére és tiszteletére megáldott szentélybe, amely a korabeli sajtó szerint „a legmélyebb istenszeretet és a legnagyobb áldozatkészség örök emléke” e szép fekvésű völgyben. A főív pillérjében elhelyezett irat arról tanúskodik, hogy „…Szülő és Tekintély tiszteletben való megerősítése és nevelése érdekében határozta el a baglyasi katolikusság összessége egyhangúlag, hogy templomot épít.” A nemes egyszerűségű épület a bányatársaság elnöke, dr. Chorin Ferenc és igazgatója, Róth Flóris támogatásával, Dubovszky Elemér helyettes bányaigazgató és Blankenberg János építész stílusos tervei alapján valósult meg 1934-ben. A templom ékessége Bóna Kovács Károly már említett freskója, amelyen az égi és földi világ szereplőit – a barokkosan lebegő angyalokat és a realisztikusan megfogalmazott kétkezi munkásokat – köztük a veszélyekkel naponta szembe néző bányászokat – a fény köti össze. A fény, amely révén – H. Szilasi Ágota művészettörténész értő, ihletett megfogalmazása szerint – „az isteni jóságban való bizakodás és a fájdalom, a gyász általi elviselése, megtartó reménysége szól az istennel kapcsolatot kereső hívőkhöz.” És tegyük hozzá, azokhoz is, akik „csak” a szívet melengető, a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn sugárzó szépséget keresik és találják meg a művészetben. Hiszen kit ne ejtene rabul a Sík Sándor Istent dicsérő hálaadása, de az az őszinte hitvallás is, amely F. Csaba Mária – aki nem mellesleg a képzőművészeti életben is jegyzi magát – így fejez ki: „E tikok rejtett csendjébe merülten, / Ki az Istent már régen nem kerestem, / Kezem összekulcsolva, önfeledten, / Lassan imádkozni kezdem.” S mindkét megközelítésben az az életbölcsesség fogalmazódik meg, hogy mindenben észrevegyük az emberit – mint Szophoklesztől két és fél évezrede tudjuk – a lehető legcsodálatosabbat. S ehhez segít hozzá a zene, az énekhang semmihez nem mérhető élménye is. Jó érzés tudni, hogy nemcsak hazánk adott és ad manapság is kivételes tehetségű komponistákat és interpretátorokat, jeles művészeket, de itt a városban, szűkebb környezetünkben is éltek, élnek, munkálkodnak olyan talentumú és felkészültségű muzsikusok, akik repertoárjukkal vagy akár egy-egy műsorszámukkal – mint egy imádság – beragyogják ünnep- és hétköznapjainkat. Azt olvastam valahol és mintegy örök tanulságként eszembe is véstem, hogy a „művészet varázs, amely átalakít. A könnycseppet persze gyöngyszemmé nem. Az embert emberebbé azonban igen.”
S, hogy még a lehető legidőszerűbb is legyen a mondandóm, befejezésül az egyik legkorábbi klasszikus költőnk – aki ráadásul ezernyi módon gyökerezik Nógrádban – Balassi Bálint „Borivóknak való” versét idézem ide több mint négyszáz esztendő távlatából : „Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, / Mindent egészséggel látogató ege, / Hosszú úton járókot könnyebbítő szele! / Te nyitod rózsákat meg illatozásra, / Néma fülemile torkát kiáltásra, / Fákat is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.” S, hogy mennyire igazat mondott a mi vitézünk, elég csak körülnézni most is a természetben, amelyet egy 18-19. századi német kiválóság Wolfgang Goethe „Május dal”-a Dsida Jenő fordításában imígyen jellemez: „Föld, ág rakodtan / Színes virággal, / Minden bokorban / Ezer madárdal. / Ezer kiáltás / Visszhangra vár: Ó, föld, ó, áldás, / Ó, napsugár!”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Ünneplők! Halljuk hát meg a felszólítást és visszhangozzon bennünk a tértől és időtől független összművészet minden humánus üzenete, amelynek mi valamennyien – eltekintve nemzetiségtől, nemtől, bőrszíntől,
