2014. június 23.
F e n s é g e s Ú r n a p j a
Fiatalkori életem szokásairól, hagyományairól, illetve azok elvesztéséről már korábban is írtam. Egyes vallási események, még ma is élénken élnek emlékezetemben. Ilyen különleges szép szokás volt Kishartyánban, szülőfalumban, az évente megtartott „gulyibaszentelés”, az úrnapi szertartás is. Felemelő lelkisége és – ez nem túlzás – gyönyörűsége miatt is. Gulyibának a szertartási stációknál épített virágsátrakat neveztük. Mivel közeledik úrnapja, ezért úgy gondoltam elmesélem e szép katolikus szokás történetét.
Mióta Jézus megalapította Egyházát és az Oltáriszentséget, azóta a keresztény egyházakban a vallási szertartásokon – a szentmiséken is – mindig felhangzanak az utolsó vacsora szavai. A Biblia Az utolsó vacsora fejezete ezt tartalmazza: „Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s oda nyújtotta tanítványainak (…) Vegyétek és egyétek, ez az én testem! Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és ezekkel a szavakkal nyújtotta nekik: Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem (…)” /Mt 26, 26-28/.
Az Úrnapja a katolikus egyház, fő ünnepe. Teljes nevén az Úr Testének és Vérének, az Oltáriszentségnek az ünnepe. A középkorban – 1264-ben – IV. Orbán pápa rendelte el, hogy az oltáriszentségnek évente legyen egy ünnepe is. Ez lett az Úrnapja. Az ünnep fő eseménye a körmenet. Célja az volt, hogy az emberekhez minél közelebb kerüljön. Minél kézzelfoghatóbb legyen – „Krisztus titokzatos teste” – az oltáriszentség. Az első századokban az úrnapi körmenetet a templomok körül tartották. Később – a helyi egyházközségek kezdeményezésére – a településrészeket is igyekeztek bevonni.
Úrnapja, pünkösd után a tizedik napra esik. Ez a tavasz végét jelenti. Fontos ez az újkori szertartás, a virágdíszítések miatt is. Emlékeimben azok az úrnapi ünnepek élnek, amikor a körmenetek szülőfalum központjában felállított szabadtéri oltárokhoz, virágsátrakhoz vezettek. Ezeken gyerekként, majd később kamaszként, fiatalemberként is részt vettem. Az írás címében is fenségesként jelzett ünnep – igen az volt - a település lakóitól sok-sok munkát és erőfeszítést kívánt.
Szorgalmas, összetartó és nagyon vallásos közösség volt a mienk. Ez esetben is összefogott a falu apraja-nagyja. Előzetesen azonban sok dologban dönteni kellett. Így, melyik család és melyik közösség készíti el és hol állítsák fel a virágsátrakat. Legtöbbször egy-egy család, vagy egy nagyobb közösség – pl. egy utca közössége – állította össze. Négy virágsátor készült és többé-kevésbé állandó hellyel. A Haranglábnál egy, a Fővégben, a későbbi Petőfi utcában pedig három. Miután összeálltak a közösségek kezdődhetett a részletes munka.
Kisfalum, Kishartyán takaros és tiszta település volt. A nagy ünnepekre külön gondot fordítottunk. Rendezettnek kellett lennie minden utcának, nemcsak a körmenet útjának. A férfiak dolga volt a falu főútjai melletti közösségi rétek lekaszálása. Ebben „pelyhező állú” kamaszként már én is részt vettem. A férfiak teremtették elő a gulyibák építéséhez szükséges faanyagot, zöldágakat. És ők is állították össze. Legnehezebb feladat a lányokra, asszonyokra hárult. Hisz a virágsátrak és a virágszőnyegek készítéséhez szükséges virágokat, részben a kertekből, részben a határból kellett összegyűjteniük, majd azokat összeállítaniuk.
Az ünnep előtti napon megkezdődött a sátrak felépítése. A vékony faanyagból és a zöldágakból tartós váz, zöldfonat készült. Azokat kívülről-belülről virággal díszítették. Mindegyikbe feszületet, szentképeket és kegytárgyakat tartalmazó „oltár” került. Legaprólékosabb munka az oltár, illetve a sátor előtti virágszőnyeg elkészítése volt. Ez általában másnap reggel történt meg. És ezzel összeállt minden. A „virágsátrak” és a sokszínű „virágtenger” mellett, sok fáradt, de nagyon boldog ember volt. Nincs az film, festmény, vagy írás, ami a közösség örömét visszaadhatta volna.
Vasárnap délelőtt a falu lakossága a templomba, a szentmisére igyekezett. Kis templomunk is szépen feldíszítve, virágba öltözve várta a jeles ünnepet. A szentmise vége előtt – a szentáldozást követően – került sor a körmenetre. A tisztelendő úr vezetésével – kezében az oltáriszentséggel – imádkozva és énekelve indultunk el a kb. egy km-re lévő faluközponthoz. Érkezésünkkor harangszó fogadott. Majd megkezdődött a szertartás, a gulyibaszentelés.
Mind a négy stációnál, mind a négy oltárnál megálltunk, imádkoztunk és énekeltünk. Az evangéliumi részlet felolvasását követően a tisztelendő áldást osztott. Az egész szertartás alatt az elsőáldozó kislányok rózsaszirmokat szórtak az oltáriszentség elé. A szertartás befejezését – mint a kezdetét is – harangszó jelezte. Ezután az ünneplő közösség, körmenetben visszaindult a templomba. Ott a Te Deum, a hálaadás után, véget ért az úrnapi szentmise, az úrnapi szertartás.
Ma is jó szívvel gondolok azokra az emberekre, akikkel ezt a szépséget átélhettem. Írásom talán segíthet abban, hogy a történtek az utókor számára se vesszenek el.
Köszönet a gondolatokért! Isten velünk!
András atya
