2013. május 27.

Veszelovszki Balázs:

"Amikor megismertem, csodálkozva figyeltem fel rá, hiszen tudtam, hogy nagy emberről van szó. A Margit körúti templomban az egyik hétköznap esti misén ülve lettem figyelmes egy idős atyára, aki ugyan nem misézett, de a szentélyben volt beöltözve, és ott volt az esti miséken. Mihály atya volt – tudtam, hogy ő az. Odamenni nem mertem, de a szentmise utáni szentségkitételnél hosszasan figyeltem az Oltáriszentség mellett csendben imádkozó atyát, végiggondoltam az általam akkor ismert életútjának részleteit, XX. századi magyar sorsunkat, amelynek élő tanúja volt. 2013. május 18-án, Pünkösd vigíliáján 95 éves korában elhunyt Kamarás Mihály atya, ferences pap, az ország egyik legidősebb papja. A róla szóló nekrológokban, emlékezésekben a délvidéki eseményeket említik elsősorban, számunkra azonban fontosabbak Mihály atya salgótarjáni évei, amikor is a városban szolgált, és áldozatos szerepet vállalt az 1956-os sortűz idején. Most az újság hasábjain keresztül búcsúzunk tőle ezzel az emlékező írással.
Mihály atya 1918. május 25-én született Alsókamaráson, Békés megyében. Szegeden a piaristáknál tanult, majd belépett a ferences rendbe. 1942-ben szentelte pappá Zadravetz István ferences tábori püspök, aki a salgótarjáni ferencesek templomát és rendházát is felszentelte (1932-ben és 1936-ban).
Kispapként – az akkor visszacsatolt – Délvidékre került, ahol új ferences rendházat létesítettek, melyben öt atya élt. Közülük kettőt hamarosan tábori lelkésznek vittek, így három atya: Kovács Kristóf, Körösztös Krizosztom és Kamarás Mihály maradt a rendházban. A történelem vihara azonban közbeszólt. A szerb partizánok a délvidéki magyarok közül sokat – akik nem tudták igazolni, hogy kommunisták – elvitték. A veszélyt érezve Krizosztom gvárdián (rendházi elöljáró) atya úgy döntött, nem menekülhetnek el, nem hagyhatják el a nyájat. Tudta: a biztos halált választja, s vele tartott két rendtársa is. Egy laktanyába kerültek, ahol a gyenge fizikumú embereket a hazaengedés ígéretével kiválasztották. Mihály atya és Krizosztom atya az utolsó pillanatban tudta meggyóntatni egymást az ablakon keresztül, majd örökre elbúcsúztak. Másnap hajnalban az udvaron kegyetlen körülmények között puskatussal agyonverték a különválasztottakat, köztük Krizosztom atyát is. Az összeszedett embereket később Péterváradra szállították, ahol Kovács Kristóf atya és Mihály atya – érezve a bajt – egész éjjel gyóntatott. Másnap romeltakarításra vezényelték őket, ahol Kristóf atya is megsérült, nem tudott dolgozni, társai segítették. Annyira megverték őt, hogy belehalt sérüléseibe. Mihály atyának súgott utolsó üzenete ez volt: „Így kellett történnie.”. Mihály atya a megpróbáltatásokat túlélte, és egy szénásszekérbe bújva tudott eljutni Újvidékre, majd át Magyarországra. Egykori rendtársainak – öt másik, hasonlóan tragikus sorsú ferences szerzetessel együtt – elkezdődött a boldoggá avatási eljárása. „Milyen nagy dolog a vértanúság…” – mondta Mihály atya, felidézve társai emlékét.
A délvidéki tragédia után Szegeden, Pécsett szolgált, majd városunkba, Salgótarjánba került. Itt – a rendi keret szűkítése miatt – nem szolgálhatott ferences papként, ezért segédmunkásként dolgozott. 1958-tól immáron rendtagként Mátraházán, Esztergomban szolgált, a nyolcvanas években New Yorkban is járt. Sokoldalúságának bizonyítéka jó néhány könyv, amelyet ő fordított. A rendszerváltozás után Szegeden, majd a Margit körúton szolgált. 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét kapta, 2012-ben rubinmiséjét, pappá szentelésének 70. évfordulóját ünnepelte. A Margit körúti rendház egy szobájában élt csendesen. Pünkösd szombatján visszaadta a lelkét a Teremtőnek.
Amikor telefonon bejelentkeztem hozzá, elmondtam neki, hogy a salgótarjáni ferencesekről érdeklődöm, kissé szomorú hangon válaszolta, hogy azokat már kereshetem, mert azok már nincsenek… Személyes találkozásunkkor aztán rájöttem, hogy ez az első pillanatra szomorúnak tűnő válasz tulajdonképpen az igazság volt, és Buczkó Atanáz atya távozásával – akitől éppen abban az évben vettünk búcsút – valóban elköszöntünk a salgótarjáni ferencesek tagjaitól. Ő azonban nem salgótarjáni ferencesként, de mégis Salgótarjánban élő ferences papként maradt meg számunkra. Készült a találkozásra, várt. Talán jobban várta, mint én. Jólesett neki, hogy érdeklődöm – nekem pedig jólesett, hogy elmehettem. A szeretetteljes fogadás nem maradt el. Első kérdésem természetesen az volt, hogy milyen volt az akkori Salgótarján, mi fogadta őt, amikor idekerült – amelyre azt mondta, hogy háborús, szélsőséges. 1950-et írtak akkor. A májusi litániáról sírva jöttek ki az emberek, mert érezték a bajt. Bekövetkezett: a nyáron (júl. 31.) elvitték a ferenceseket, üres maradt az élettel teli, idősnek-fiatalnak lelki biztonságot jelentő „acélgyári” templom. Mindenki a miértet kérdezte, utat keresett a mély gödörből, amelybe akkor dobták Salgótarjánt. Ez a zűrzavaros helyzet fogadta az odaérkező 32 éves Kamarás Mihály atyát, aki – ahogy elmondta – egyedül a Jóistent ismerte a városban. Az akkori helyzetre jellemző, hogy az acélgyári tisztviselőket (akik vallásosak voltak és szorosan kötődtek a ferencesekhez) kitelepítették a templom melletti lakóházakból, és munkásokat raktak a helyükre, akik már az akkori hatalom emberei lettek. Mihály atyát egy salgótarjáni fogorvos fogadta be, egy hétig a rendelőjében lakott, majd pedig a Dolinkában szereztek neki egy épületet. Hiába volt még jó szándék néhány emberben, nem mertek a megfélemlített városban befogadni egy ferences papot.
A rendi keret szűkítése után, 1951-től már nem működhetett papként, ekkor a falvak villamosításánál működött közre. Ekkoriban reggelente misézett, de sokat járt le a zagyvapálfalvai templomba is, jó barátok lettek a kommunisták által megfigyelt és üldözött Kuchta András atyával. Jól jellemzi az akkori időket, hogy Kuchta atya még Mihály atyát is bizalmatlanul fogadta eleinte, később azonban jó barátok lettek. Amikor a templomunkról szóló könyvet adtam át neki, örömmel nézett rá, és idézte fel Kuchta atya emlékét.
Mihály atyának minden akkori nagy ünnep előtt (április 4., november 7.) hivatalosan felmondtak, de tovább dolgozhatott. A jó szándékú hívek segítettek munkát találni neki, így került később a megyei kórházba, ahol bár műtőssegédként volt felvéve, ő mégis – hivatásához hűen – betegeket ápolt: a lelkeket gondozta. Milyen nagy szükség lehetett rá az ötvenes évek vérzivataros idején! De milyen nagy szükség volt rá 1956. december 8-án délután is… A sortűz lövései után a kétségbeesett tömeg, a tehetetlen orvosok, a betegápolók erejükön felül dolgoztak, ahogyan egy orvos felidézte, folyamatosan műtöttek, megállás nélkül: életeket mentettek – Mihály atya is. Berohant a kórházba, keresztet vitt, gyóntatott, a sebesültekkel imádkozott, lelkeket mentett. Sok embernek adott hitet, reményt, vigaszt, szentséget, lelki gyógyulást 1956 végén. A hívek mellett maradt, bár hivatalosan pásztor (plébános) nem lehetett, de személyével – ezt jól tudta – Jézust, az Isten szeretetét mutatja meg.
Köszönjük, Mihály atya! Köszöni az utókor, aki fejet hajt emberi nagysága előtt. Köszöni Salgótarján akkori és jelenlegi lakossága, hogy ember tudott maradni egy embertelen időszakban. Köszönik mindazok, akik 1956 decemberében a kórházban feküdtek – köszönik, hogy hitet, reményt, jövőt tudott adni nekik a reménytelenség napjaiban. Köszöni Magyarország lakossága, hogy volt, hogy velünk volt, hogy értünk volt. Boldoggá avatásra váró rendtársaival – hisszük – odafent már találkoztak. Kérjék együtt a magyar szentek közbenjárását Istennél sokat szenvedett hazánkért, városunkért!
Búcsúzunk Salgótarján lakossága nevében.
Adj, Uram, örök nyugodalmat neki! És az örök világosság fényeskedjen neki!"