Boldog születésnapot Salgótarján!

Cikk a Nógrád Megyei Hírlapba
2012. január 27.

Ma ünnepeljük városunk, Salgótarján 90. születésnapját. 90 év nagy idő… az ember ekkora már alighanem dédszülő, de legalábbis huszonéves unokákkal rendelkező nagyszülő lesz, telve sok-sok élménnyel, emlékkel, baráttal a lelkében. Ez egy város esetében is így van, főleg Salgótarjánnál. Megannyi gyermeket nevelt már fel becsülettel, megannyi unokát fogadott már, szerzett sok élményt és emléket, sok barátot.
Elődeink előtt fejet hajtva nyitjuk meg ma a 90 éve város Salgótarján emlékévet, amely sok szép eseményt, marandó élményt tartogat mindannyiunk számára. Tudjuk, hogy sok mindenben egyedülálló Salgótarján: hogy innen ered az országszerte jól ismert szalonnasütő, hogy egyedülálló a földalatti bányamúzeumunk, hogy csodálatos természeti környezet vesz minket körül, hogy nagy költőink: Balassi Bálint és Petőfi Sándor is szeretettel zárták szívükbe a környéket. Büszkélkedünk vele, hogy az országban párját ritkító módon, a kemény diktatúra ellenére is, nálunk fennmaradt az eredeti, 1940-ben felavatott „Így volt! Így lesz!” feliratú angyalkás országzászló, amelyet reményeink szerint ismét csodálhatunk majd. Azt is örömmel tudjuk, hogy városunk hírnevét számtalan ember öregbítette már, Szojka Ferenctől, Szabó Istvántól, Snétberger Ferenctől kezdve, R. Várkonyi Ágnesen, Csonka Andráson, Zenthe Ferencen, Botos Andráson, Alapi Istvánon át Pándy Piroskáig, hogy csak néhány nevet emeljünk ki a hosszú sorból, ideemlítve táncegyüttesünket, amely méltó vezetői révén megannyi díjat tudhat már magának, hasonlóan sportolóinkhoz. Sőt, szólnunk kell az itt működött ferencesekről is, akik a város és a környék lakosságának lelki életét gondozták, közülük is ki kell emelni Réz Marián atyát, aki az országot bejáró népmisszióival már akkor öregbítette a fiatal város hírnevét, s akinek nevét említve az időseknek a kiváló hitszónok, a jó pásztor jut eszébe.
Talán elődeink sem gondolták, hogy a nagyközségből hirtelen, Trianon által várossá lett Salgótarján hosszú fejlődésen megy majd keresztül, és történelmünkben többször is a középpontba kerül, a már említett pozitívumok mellett sajnos tragédiákkal kapcsolatban is. A magyar túrázás legnagyobb síbalesetét mi tudhatjuk magunknak, amikor hős leventéink 1944. január 13-án a Horthy-csúcson lavinaszerencsétlenség áldozatai lettek. Egy ország döbbent meg a tragédián. Tőlünk is elvitték a ferenceseket az üldöztetés tetőpontján, 1950 nyarán. Mi temettük a legtöbb halottat az ország legnagyobb sortüzében, 1956. december 8-án. Ha szólhattak volna a harangok, százakat sirattak volna.
Múltba révedés, nosztalgia, fejhajtás – de mindenekelőtt emlékezés. Ezekben a szavakban foglalhatnánk össze az emlékévet, és ezek köré megannyi mást csatolhatnánk a régi városból. Ha emlékezünk a 2000-es millenniumi évre, annak jelmondata II. János Pál pápától származott: „Múltunk a reményünk, Krisztus a jövőnk!” Elődeink ezt jóval előbb felismerték, amikor várost építettek a harmincas-negyvenes évek derekán, a háború előtti években. Minden városrészben, minden felekezet számára templomot építettek, együtt örültek az elszakított felvidéki testvérek, a régi rokonok visszatérésének 1938 őszén, 1939-ben térdre borulva fogadták az Aranyvonatot, István király ereklyéjét, közösen imádkoztak a Kálvária felszentelésekor, és hitüket, reményüket, összetartozásukat jelképezte az Országzászló is. A múltból táplálkoztak, amikor jövőt építettek. Nem tagadták meg múltjukat, inkább a jövő részévé tették. A messziről ideérkezett családokat, munkásokat befogadták, számukra otthont, közösséget szerveztek, városlakókká tették őket. Aztán más idők jöttek: a múltat megtagadták, és a szinte egy nagy családként, közösségként élő városból a szocialista munkásvárost akarták megteremteni. Hogy ez nem sikerült, azt mindannyian tudjuk, és hogy szinte minden mozdítható, múltbeli emléket lebontottak, elhallgattak (hogy csak az Országzászlóra és a ferencesek ittlétére gondoljunk), azt pedig tapasztaljuk is. A harmincas évek élettel teli, pezsgő életű Salgótarjánja megtörve, kifosztva, lelkileg szegényen érte meg a huszadik század befejező évtizedeit.
Most újra felvillantunk valamit. Valamit a múltból, valamit elődeinkből. Lesz, akinek gyermekkori emlékek, lesz, akinek fél füllel, hallomásból tudott események lesznek, és sok olyan lesz, aki új dolgokat fog hallani múltunkból. Széchenyi István szavai jól tükrözik az emlékévünk gondolatát: „Tiszteld a múltat, hogy érthesd a jelent, és munkálkodhass a jövőn.” Meg kell ismernünk a múltat, csak így lehet jövőnk. A régi idő elöljárói, tisztelt elődeink utat mutattak nekünk, amikor a múltból táplálkoztak a jövő építésekor. Ahogyan felfejlődött a kis lélekszámú község hitben, reményben, szeretetben, ahogyan befogadta az érkező munkásokat, majd azok családjait, ahogyan a közösség előbb templomokat, majd közösségi termeket épített magának, ahogy haladtak a jövő felé Istenben bízva, úgy kell nekünk is tőlük, a 90 éves város első nagy korszakából tanulni. Csak így építhetjük a jövőt, aminek legnagyobb feladata: átadni a múltat, kincsünket a felnövekvő generációnak, a jövőnek. Mi megőrizzük a város múltját, ünnepségekkel, kiadványokkal, az elődök előtt tisztelegve. Szívünkbe zárjuk őket, hogy átadhassuk a kincset a jövő számára. Ebben a nehéz világban, a mai kilátástalan helyzetben pont ők adhatnak nekünk erőt, akik a legnehezebb időben (világháború után kifosztott, majd szétszakított ország, majd gazdasági válság, aztán újabb világháború) felvirágoztatták Salgótarjánt – lélekben is, sőt legfőképp lélekben.
Isten éltessen téged, Salgótarján, még nagyon sokáig! Képzeletben ma a nagy születésnapi tortán égő 90 gyertya elfújásakor Förster Kálmán, ez első polgármester mondana köszöntő beszédet, az áldást Réz Marián ferences atya, az étkezés előtti imát Csengődi Lajos evangélikus lelkész vezetné. A hálaadáson ott lennének a fiatal papok, akik itt kezdték meg apostoli munkájukat: Lébényi Antal és Ponyi Artúr atya. Bizonyára szót kérnének a „vasgyár”, a Hirsch-gyár, sőt a bánya és a nagyobb üzemek vezetői, de az egyszerű munkások is. Bóna Kovács Károly egy szép festményen örökítené meg az eseményt, Szabó István szobrot faragna. – Ők ma már nem lehetnek velünk, odafentről ünnepelnek, de hisszük: közbenjárnak a városért. Ezt kérjük tőlük továbbra is, hogy eredményes, élményekkel teli lehessen az emlékévünk!
Most, amikor köszöntünk, annyit mondunk: Boldog születésnapot, Salgótarján! Isten éltessen sokáig!
Veszelovszki Balázs