Túl vagyunk a tél közepén, de ezt nem a báli szezonról – feltéve, hogy a családokat és országot-világot sújtó bajok mellett, az éppen időszerű politikai csatározások visszhangja közepette, kedve van hozzá valakinek – veszi észre az ember, hanem egy immár hét esztendős hagyományról! Január 17-én, Árpád-házi Szent Margit halálának évfordulójához közeledve éjszakai zarándoklat indul a somoskőújfalui plébániától a karancs-hegyi Szent Margit kápolnához, Varga András esperes-plébános atya vezetésével. Az imamenetben résztvevők száma szerencsésen duzzad, ez évben füleksávolyi vendégek is jöttek, hogy együtt könyörögjenek a zömmel somosi és salgótarjáni hívőkkel a határokon inneni és túli Magyarországért. Utóbbi – mármint a határokon túli Magyarország – biztosan van olyan, akinek számára fából vaskarika. Az igaz is, hogy a jelenben élünk, de kárpát-medencei első ezer évünk alapjain, csakis a múltat nem feledve lehet jövőnk ezen a földön! Maradjunk tehát abban: nem csak volt, van is ilyen!

Ez év január 17-én este is összegyülekeztünk majd’ ötvenen az induláskor, de menet közben is folyamatosan csatlakoztak a somosiak és a később érkezők, úgyhogy a létszám végül biztosan meghaladta a hatvanat.
A létszám gyarapodása mindenképp’ örvendetes, ami viszont szomorú, hogy az elmúlt évekhez képest még soha nem kellett ilyen erősen a szentek oltalmába ajánlani szegény hazánkat…
Amint felfelé a hegyre lépésenként fogynak a méterek és mélyül a hó, a gondolatok könnyedén visszaszállnak pár száz évet az időben… Nézzük csak… A dátumok között aligha lehet véletlen… Az 1242. január 27-én Klissza várában született Árpád-házi Szent Margit életét Istennek ajánlották királyi szülei, amikor a tatárok elől menekülve Dalmáciában várták a csodát. Ami meg is történt! Akkor az ország megmenekült a mongol hordák fegyvereitől, a kereszténység és a magyarság talpra állt, szó szerint csodás gyorsasággal. Istennek hála, most éppen nem fegyverrel jönnek reánk, hanem a politika, a gazdaság, meg ezek jognak álcázott, a pénz és erőforrások megszerzésére irányuló körmönfontsága teszi Európa külön utas kiközösítettjévé országunkat. Baj, persze, hogy az, de még mindig nem akkora, mintha idegen katonaságtól kellene rettegni.
Ropog a hó, száz méterekre húzódik a zarándokok sora, itt is, ott is lámpák fénye mutatja, merre járunk. Nem nagyon kell azonban a fényforrás, a hó sokat segít, pedig nincs most hold.
Igaz is, a legenda szerint éppen erre menekült Béla király, negyedik e néven Szent István trónusán, a vesztes muhi csata után. Írásos nyoma nincs, csak annak, hogy a Muhi után Nyitrán pihent meg először hosszabb időre. Viszont azt is feljegyezték, hogy útján végig kísérte Ákos nembeli Ernye borsodi ispán, akinek a birtoka a Bükk keleti részén feküdt. Valószínű hát, hogy az általa jól ismert rengetegen keresztül vezette az uralkodót, utána pedig a Medvesen és a Karancson át menekültek tovább: sok az ehhez kapcsolódó legenda és mese, annyira, hogy az már feltételezi a történtek valóságát.
Viszont most nem azért jöttünk, hogy a történelmünkön elmélkedjünk…
A legkeményebb kaptató után András atya az élre áll. Először imádkozunk, azután arra kér mindenkit, hogy mostantól csendben, imádságos lélekkel, hazánkért fohászkodva haladjunk tovább. Ígér egy történetet is, amit 93 éves barátjáról mond majd el a kápolnánál.
Tovább fogynak a méterek azután, néma az imamenet, csak a hó ropog. Viszont a lejtőt – amit e sorok szerzője egy ideje már csak lefelé szeret – észre sem vehető.
A szakasz végén újra ima zeng a Karancs felett – lenézve egy szögletes betonhasábra látom ám, hogy szlovák földön állok. Van gond ezzel az unióval, nem kevés, de legalább már ez nem vétség…
A magyar ima hangjai elszállnak az erdő fái között, tovább megyünk a Kápolna-hegy alatt álló feszülethez. Itt gyertyagyújtás, újabb ima és ismét csendben megyünk tovább a haranglábig. Pár perc az út, fenn pedig mindenki meghúzza a kis harangot: hadd tudja a hegy alatt fekvő települések népe, hogy zarándokok járnak odafenn – bizonyra olyan is akad közöttük, aki küld egy fohászt az út sikeréért.
Következik a szertartás, ami nem hosszú, mert későre jár már és viszonylag hideg van a szeles hegytetőn. Könyörgünk a Boldogságos Szűz Máriához, Szent Margithoz, a magyar szentek örvendetesen hosszú sorához, hogy segítsék meg az országot – nem tudjuk, hogyan, de nem tudja azt más sem… Mindenesetre az Istenbe vetett hit, Szent Margit életszentségének példája előbbre vihet bennünket. Zeng az ima, magasra is kapaszkodtunk miatta, bizonyára jobban hallják most odafenn.
A végén együtt imádkozunk egy váratlanul elhunyt, kilencéves salgótarjáni kisleányért.
Ezután András atya elmondja, hogy idős barátja Padre Pio jóslatát említette, ami szerint Magyarországra sok szenvedés vár, de utána Európában páratlan dicsőségben lesz része. Úgy tűnik, ez a szenvedés már megkezdődött és nem tudjuk, hogy mikor, hogyan és mivel ér véget. Bízzunk azonban a mennyei hatalmakban!
Ezután még egy imádság a trianoni gyalázat emlékművénél, egy itt vendégeskedő moldvai csángót is említ az atya, aki a történelmi Magyarország kőtérképét látva megjegyezte: „Mi rajta sem vagyunk.”
Erre útitársa három tölgylevéllel megjelölte a Kárpátokon kívül fekvő Csángóföldet és láss csodát: az a három tölgylevél a következő karancs-hegyi zarándoklatkor még a helyén volt! Ezt fénykép is bizonyítja.
Felcsendül a magyar és a székely Himnusz. „Ne hagyd elveszni, Erdélyt Istenünk!” Tegyük hozzá, csak úgy magunkban: a határokon inneni Magyarországot sem!

A lefelé út már könnyű és gyors, a hó világít, a holdfény nem hiányzik. Mivel gondolkodni lefelé úton is lehet, sőt, könnyebb, az jut eszembe: január 27-e Árpád-házi Szent Margit születésnapja. Kérjük őt otthonainkba megtérve is, hogy járjon közbe szegény Magyarországért, hiszen megszentelt életét is éppen ezért a földért ajánlotta a dominikánus apácák rendjében, előbb Veszprémben, azután a Nyulak-szigetén.
Egy kis biztatásként, hogy lássuk, milyen időket élünk, álljon itt Padre Pio jóslata szó szerint:
„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük.
Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”
Mit tehetünk ehhez? Imádkozzunk érte és ámen!

Faragó Zoltán