Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

Számvetés, hálaadás

Nemrég egy aranylakodalommal kapcsolatban hangzott el: az ünneplő házaspár sikerének titka az, hogy komolyan vették a házassági esküt, azt, hogy egymást szeretve és szeretetből keltek egybe, hogy minden körülmények között holtomiglan-holtodiglan együtt akartak maradni. Tudtak egymásra hagyatkozni, méltó tisztelettel elismerték egymást egyenlő társnak, akivel a kegyelmi életben is osztoztak, és mindvégig azzal a szeretettel fordultak egymás felé, mellyel Krisztus szerette egyházát.

Ma, amikor a házasságoknak több mint a fele alig néhány év után felbomlik, kétségtelen tény, hogy ötven évig együtt maradni önmagában siker. Mégis, egy házaspárt akkor szoktak sikeresnek tekinteni, ha valamit „produkált” élete során, ha eredményeket tud felmutatni, ha a házasságkötéskor kitűzött célokat elérték. De vajon sikeresnek mondhatók-e azok a házasok, akik jómódban élnek, nagy, szépen berendezett házban laknak, nyaralójuk is van, szép autóval közlekednek, unokák veszik körül őket, de hiányzik belőlük a derű, elégedetlenek, vagyis nem sikerült egymást boldoggá tenniük?

Milyen házasságot tartotok sikeresnek? Idézzetek fel szerintetek különösen sikeres házasságokat!

Aki a szeretetet csupán egy mulandó természetes érzelemnek gondolja, amely a párkapcsolatban fellobban, majd ki is alszik, az nehezen tudja az eskü szavait kimondani: szeretem, szeretetből, holtomiglan-holtodiglan... Aki viszont a házasságkötésben csak a papírt és a családban csupán munkaerő-utánpótlást biztosító műhelyt, gazdasági-fogyasztói egységet lát, értelmetlennek fogja érezni az esküt a személyes és kölcsönös szeretetről. Akik egy-egy házassági évfordulón, ezüst- vagy aranylakodalom ünneplésekor mérlegre teszik eddigi közös életüket, tegyék fel maguknak a kérdést: sikerült-e megvalósítaniuk azt, amit a házasságkötéskor esküvel ígértek? A házastársi önvizsgálat során hamar kiderül, hogy a szeretet meglétét, hullámzásait és növekedését olyan megnyilvánulásokkal lehet leginkább lemérni, amelyekről mai társadalmunkban már-már alig esik szó: a megbecsüléssel és a tisztelettel.

Az emberi méltóság minden ember sajátja, Isten minden embert saját képére és hasonlatosságára teremtett. Az ember „az egyetlen teremtmény a földön, akit Isten önmagáért akart, teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén elajándékozza magát.” (GS 24) Minden embernek kijár, hogy becsüljük, elismerjük személy mivoltát. Különös megbecsülés illeti meg azt a földön élő egyetlen személyt, aki nekem elajándékozza magát, és aki engem mint ajándékot elfogad. Az elismerés fokozza a szeretetet, és minél nagyobb a házastársak kölcsönös szeretete, annál inkább tudják egymás értékeit becsülni, egyre jobban elismerik egymást. A szeretet és a megbecsülés dinamikája segíti őket önmagukra találásukban, a boldogság felé vezető úton.

A házastársak egymás iránti tisztelete arra alapul, hogy állandóan tudatában vannak: fontos vagy nekem, tied az első hely szívemben az emberek között, nálam senki nem válthat fel téged. Ebben a tiszteletben fontos helye van a társsal való érzelmi azonosulásnak is: minden ügyed az én szívügyem is. A tiszteletnek számtalan megnyilvánulási formája van, kifejeződik a nyilvánosság előtt például abban, hogy udvariasan viselkedünk a társunkkal, mindig tiszteletteljesen szólunk hozzá, távollétében sem beszélünk róla lekicsinylően. Otthon, négyszemközt pedig a tisztelet csak fokozódik az intimitás melegével és meghittségével. A szeretet találékony, mindig új és új lehetőséget talál a tisztelet kifejezésére és éreztetésére. Aki tiszteli a másikat, igyekszik naggyá tenni, magát pedig kicsivé, a másikat az előtérbe helyezni, maga pedig a háttérbe vonul.

A tisztelet és a szeretet kölcsönhatásban van egymással. Saját életünk számára a szeretett személy pótolhatatlan, ezt egy pillanatra sem felejthetjük el, tiszteletünk az idő folyamán nem laposodhat el és nem válhat magától értetődővé. A szeretett és tisztelt másikat hagyjuk növekedni és soha nem engedjük életünk peremére jutni. Merjünk bátran kicsinyek lenni, hogy házastársunknak biztosíthassuk mindig a főhelyet, nem azért, mert ő ott olyan jól mutat, vagy mert ott „megjátszhatja magát”, hanem mert akárki más csak valaki más lehet, a főhely nálunk mindig csak az övé lehet.

Milyen módon tudod kifejezésre juttatni, hogy házastársad értékeit elismered, hogy tiszteled apai vagy anyai szolgálatát? Idézzétek fel szüleitek, nagyszüleitek egymáshoz való viszonyát: hogyan tisztelték egymást, hogyan juttatták kifejezésre egymás megbecsülését?

A kulcskérdés a szeretet, amely sohasem stagnálhat, hanem állandóan növekednie kell. Álljunk meg időnként, és tegyük fel magunknak a kérdést: házassági esküm szellemében élek-e: elegendően szeretem és tisztelem-e házastársamat, megbecsülöm-e őt és mindazt, amit vele és általa kapok? Vagy jelentkeznek-e apróbb-nagyobb tiszteletlenségek, megbecsülési hiányosságok, netán szeretetlenségek irányában? A házas életközösség során a szeretet és a szeretetre való készség könnyen kerülhet súlyos megpróbáltatások kereszttüzébe, kívülről is, belülről is érkezhet támadás. A nehézségek, küzdelmes időszakok könnyen elfeledtetik azt a sok jót, amit kaptunk, eredményeinket pedig hajlamosak vagyunk a magunk ügyességének, szorgalmának gyümölcseként értékelni. Fontos tehát a hálás lelkület kialakítása, annak tudatosítása, hogy mindent Teremtőnktől, az Ő szeretetéből kaptunk. A hála az ember részéről nem spontán megnyilatkozás, nem függ az érzelmi hullámzástól, tárgyilagosságot és önismeretet tételez fel; az értelem cselekedete, az erkölcsileg érett ember alapmagatartása, aki fölismerte, hogy létét és fennmaradását nem csupán a maga teljesítményének, hanem folyamatosan másoknak is, legfőképpen pedig Istennek köszönheti. A házassági évfordulók arra is jó alkalmak, hogy hálát adjunk házastársunkért. Újra meg újra köszönjük meg, hogy őt Isten nekünk és ilyennek teremtette, hogy a házassági esküben tett ígéret szellemében élhetünk vele. Hálaadásunk legyen válasz Isten szeretetére.

Beszéljétek meg, hogyan sikerült a hálás lelkület kialakítása! Hogyan adtok hálát egymásért, gyerekeitekért?

Amikor beborul felettünk az ég, amikor nem látjuk gondjaink megoldásának útját, találjunk alkalmat arra, hogy megfogjuk egymás kezét, és térdeljünk Teremtőnk elé hálát adva mindazért, amit egymástól és egymásban ajándékba kaptunk:

Gyökér szeretnék lenni, légy a tő. / az ág lennék, / alkosd leveleit, / a rózsa legyek, illatként övezd. / Jóllakva egymásban örökre így, / míg minden vágyunk s rostunk egyező, / legyünk egyetlen roppant köszönet.

(Részlet Christian Morgenstern Tedd fel, hogy él c. verséből, ford. Hárs Ernő)

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke