Éjszakai zarándoklat a Szent Margit-kápolnánál

Hatodszor vágtunk neki az útnak, a Karancsra vezető meredélynek. Nem könnyű zarándoklat, ráadásul sötétben - mégis évről évre többen vagyunk! Indulás előtt körbe állunk a somoskőújfalui plébánia előtt, imádkozunk, tiszta szívért, eredményes, lélekgazdagító útért, szerencsés érkezésért, elsősorban pedig szegény hazánk megújhodásáért. Aztán számolunk, merthogy ahány ember kimegy a Karancsra, ugyanannyinak kell visszajönnie, a látási viszonyok meg most nem olyan jók. Két éve a telihold világított Árpád-házi Szent Margit halálának évfordulóján, tavaly az összefüggő hólepel – idén azonban az ember jobban teszi, ha a lámpára hagyatkozik.

András atya az imádság végén megjegyzi, hogy Isten hívó szavára jöttünk össze ötvenhárman, többen mint tavaly, vagy tavalyelőtt. (Azért csak közrejátszott a hirdetés a szentmisék végén, a honlapon fellelhető információ, a szájról szájra terjedő jó hír is, hogy a vallásos lelkület, meg az érte való imádság előrébb viheti szegény Magyarország rosszul álló dolgait.)

Boldogasszony anyánk oltalmába ajánlva utunkat elindulunk. A somosi kertek alatt nincs hó, a félholdat felhők takarják, úgyhogy a lámpás – legyen elemes vagy petróleum – elengedhetetlen. A csapás még rosszabb lesz, amikor meredekre érünk, a libasor is szakadozik, a szív zakatol, a tüdő levegő után kapkod, a térd megremeg – a lélek azonban! Az a csodálatos és halhatatlan lélek, az visz felfelé időst és fiatalt, nőt és férfit! Néha meg kell állni, hogy a vége utolérje az elejét, amiből az következik, hogy a rossz kaptatók után éppen azok pihennek, akik jobban bírják a terepet. No, de mindegy.

Útelágazáshoz érünk – tavaly itt másfelé tértünk, mint kellett volna – most azonban nincs gond: gyakorlat teszi nem csak a mestert, hanem a zarándokkalauzt is.

– Az erdő csodálatos csendjét hallgatva, szó nélkül menjünk tovább – mondja András atya, s némán indul neki a sor a kaptatónak. Itt már vastag zúzmara ül a bükkfák gallyain és egy kis hó is világít, kevesebb lámpa kell. Miközben a bakancsok talpa alatt roppan a hó és az avar, az Irgalmasság rózsafüzérének mondatai jutnak eszembe: „Szent Isten, szent erős Isten, szent halhatatlan Isten, irgalmazz nekünk és az egész világnak!” Hiszen ebben benne van Magyarország is, mi magunk is.

Fogy a meredély, amiből visszafelé majd lejtő lesz, pedig mit sem változik pár óra alatt. Valószínűleg errefelé menekült a vesztes muhi csatából IV. Béla és csekély kísérete. Utána olvastam a dolognak, még logika is van az útirányban, úgyhogy – hiába a hiányzó írásos forrás – sokkal több igazság lehet legendáinkban, mint gondolnánk! Így, néma csendben menekülhettek őseink is a tatár és a török, a labanc és a muszka elől, nekik is csak a száraz avar vagy a fagyott hó ropogott léptük alatt, attól függően, hogy tél volt-e, vagy nyár. Tényleg, mintha még lópatkó is dobbanna tompán! Persze csak zarándokbot üti a csekély neszt.

A kaptató végén imádkozunk, majd csillagszórót gyújt valaki, amitől a zúzmara jégkristályai csillogni kezdenek a láng bűvkörében, s minden jelenlévő ámulva nézi. Két apróság, egy játékszer és egy természeti jelenség, de együtt mire nem képesek!

Innen már könnyű az út a kápolnáig, csak a végén van egy meredek szakasz. A menet eleje már oda is ért, mert szól a harang, többen megkondítják, hogy tudják a hegy alatti falvakban: zarándokok vannak kinn. Talán még egy-két fohász is száll a völgyből az ég felé?

Egy kis pihenő, azután énekszó és imádság a Szent Margit-kápolnában, hiszen tulajdonképpen ezért jöttünk. A Magyar litánia mindenkit megszólít, aki csak szót emelhet értünk az Úr előtt. Kérjük az összes boldogot és szentet a magyar nép és a magyar egyház újjászületéséért, a családokért, a gyermekekért, az elszakított területeken élő testvéreinkét, a magyarországi kisebbségekért – felsorolni itt most úgysem lehet.

Azután kis megemlékezés a trianoni emlékműnél, felvidéki, magyar és székely Himnusz – meg a bennük megfogalmazott keserű, mégis rendületlen magyar remény, ami félszáz torokból zendül bele a havas-fagyott téli erdő csendjébe: Isten segítségével, még, ha „fejünk az ár jaj, százszor elborítja” is – megmaradunk!

Faragó Zoltán