Ne a régi dolgokat emlegessétek,   

                                                  Ne a múltakon tűnődjetek!   

                                                        Mert én újat cselekszem.   

                                                                       ÉZS 43, 18-19   

Isten úgy teremtett bennünket, hogy legyen igényünk az új kezdetekre – olyan pillanatokra, amikor azt mondhatjuk:

„Ez az a pillanat, amikor új világ nyílik meg előttem.” Szükségünk van az újjászületésre, a megbocsátásra, a megtisztulásra, a kiengesztelődésre.

Valóban lehetséges új irányba fordítani életünket? Neves klasszikus írók keresik a választ ehhez hasonló, filozofikus jellegű kérdésekre. Az egyik ilyen kérdés, amely elgondolkodtat: „Melyik életem legfontosabb pillanata?”

Mindenki mást tart fontosnak az életben.

Eltűnődöm azon, hogyan válaszolnám meg én ezt a kérdést. Mit is tartok életem legfontosabb pillanatának?

Gondolok boldog pillanatokra az életemből és rájövök, sok boldog pillanat van. Annyi, hogy nehéz választani. Hiszen vannak sorsdöntő események, katartikus élmények az életemben, sőt a hétköznapok is tartogatnak boldog pillanatokat, csak észre kell vennem őket.

Mégis kiemelek egy számomra különösen emlékezetes eseményt: 2009. április 23. délelőtt kilenc óra, amikor lourdesi zarándokutunk során a Szeplőtelen Fogantatás bazilika Jean D’ Arc kápolnájában első alkalommal vettem magamhoz Krisztus testét. Régóta készültem arra, hogy méltó módon léphessek be Krisztus szentélyébe. Isten kegyelméből ezen a napon lehettem első áldozó.

Kegyelem. Isten ajándéka. Mint ahogy zarándokutunk minden egyes pillanatát kegyelemként éltem meg a lelki társakkal együtt.

A szívünket táplálta ez az út. Az örömöt adni akaró Istent fedeztük fel a lélekemelő szentmiséken, a megrendítő keresztúton, a közös imádságok és éneklés során, a betegek miséjén, a gyertyás körmenetben a betegekkel, Lourdes minden csodájában, az együtt megélt élményekben. A csodát lelkünkben visszük tovább. Hordozzuk Istent a hétköznapi életünkben is.

Gondolkodásra késztet egy másik ide kívánkozó kérdésfeltevés: „Melyik ember számomra a legfontosabb?”

Felidéződnek szüleim, nagyszüleim. Gondolok barátokra, tanárokra, fontos beszélgetésekre. Visszaidézek találkozásokat, melyeknek meghatározó szerepük volt életem alakulásában. Eszembe jutnak nagymamám, keresztszüleim, akik erre az útra tereltek. András atya, aki a szentség felvételére felkészített. Támogató szeretetük ezután is fontos nekem. Szükségem van arra, hogy továbbra is segítségemre legyenek továbbhaladni a most megkezdett úton, melyhez lélekerősítőt kaptam a szentáldozással.

Különösen jólesett nekem a kis zarándokközösség figyelme, szeretete, ahogyan örömömet fogadták. Azóta is gondolok rá, minden emberben Krisztussal találkozom. Vágyom rá, hogy velem maradjon.

„Az ünnepet nemcsak a naptárban írják piros betűkkel, s nemcsak a naptárnak van piros betűs napja.” Márai Sándor szerint az élet elhoz másféle ünnepeket is. Ilyen ünnep volt nekem első áldozásom.

                                                                                                  Zsuzsa