DR. BARÁTHI OTTÓ:
Istenhez és egymáshoz is közelebb…
Keresztútjárás a salgótarjáni Kálvárián
Csodálatos kikelet, talán egyenesen a „Tavasz-tündér” fogadta kegyeibe Salgótarjánban 2009. április 4-én, szombaton, a helyi katolikus Főplébánia által délelőtt tíz órára, a Kálvária-dombra meghirdetett és ott „celebrált” keresztút-járás igencsak szépszámú résztvevőjét. Már jóval az esemény kezdete előtt, a felkelő nap reggeli vakító fényében gyülekeztek az első „fecskék”, majd folyamatosan érkeztek felnőttek és kisgyermekek, egész családok, idősek és fiatalok, egyedül és/vagy társaságban a város különböző részeiből és a környékbeli településekről is. Úgy tűnt nekem, sokan érezték azt, hogy ma fel kell menni a Kálvária-dombra, mert valami szép és felemelő történés tanúi és részesei lehetnek. Hogy ma együtt kell lenni a Kálvárián sokunknak. Együtt, hogy erősítsük magunkat…
Háromnegyed tíz órakor az Alkotmány útról felvezető lépcsősor aljáról feltekintve legalább ötven-hatvan embert számoltam össze és láttam magam előtt fölfelé kaptatni, meglepő módon szatyrokkal, kisebb-nagyobb táskákkal is a kezükben. Araszoltak lépcsőről lépcsőre, a fiatalabbak az idősebbeket segítve, utóbbiak közül többen botokra is támaszkodva, néhányan talán minden erejüket is összeszedve. Szembetűnő volt, és jó érzés volt látni, hogy – feltehetően az elmúlt hetekben-napokban – lelkes lokálpatrióták gondoskodó kezei erdőt és bozótot irthattak, a Kálvária stációit mintegy „kitakarták”, az egész dombot, a lépcsősort, a pihenőhelyek környékét is kitakarították, megtisztították.
Gondolatban köszönettel adózva a lelkes-szorgos városlakóknak, jóakaratú embereknek, rövid meditáció és szemlélődés után magam is nekirugaszkodtam a közel kétszáz lépcsőt számláló, embert próbáló meredek megmászásának. Közben még azon is gondolkodtam, hogy milyen lélekemelő lenne, hogyha a Kálvária – ebben a ma is csodálatos természeti-táji környezetében – hamarosan újra régi reputációjában részesülhetne, rehabilitálva és felújítva, bizonyos alapvető szolgáltatásokkal is ellátva fogadhatná akár a távolabbról is ideérkező – miként egykor csodájára járó – látogatóit, lendítve a város idegenforgalmán is.
Felfelé igyekezve vettem észre, hogy már a második-harmadik pihenőhelynél a tőlem is idősebbek közül néhányan – köztük 80-90 éves idős, hajlott hátú nénikék is – érthető módon megpihennek, a valószínűleg környékbeli településekről érkező korán kelők közül pedig néhányan jóízűen falatoznak is. Aztán mintegy 8-10 perc múlva a lépcsősort magam is kisebb erőfeszítések árán leküzdve, a befalazott – kibontásra és restaurálásra már szinte türelmetlenül váró – lourdesi barlang előtti tisztáson örömmel fedeztem fel több ismerős arcot, kedves volt munkatársat, kollégát és mai barátot is.
Elsők között üdvözölhettem Salgótarján Megyei Jogú Város alpolgármesterét, dr. Juhász Tibort és feleségét és társaságukban barátokat. Aztán egykori kedves tanítványommal válthattam szót, aki egy csokor – szó szerint – tarka barkával a kezében kitörő örömmel újságolta, hogy a tizedik stációnál,
ahol Jézust megfosztják ruháitól, ő tart majd felolvasást, mint ahogy minden évben is. Ságodi Marika, mert róla van szó – mint aki egyik tisztében az országos „Béke imacsoport” vezetője – elmondta többek között, hogy nagyon sokan úgy érzik, hogy a magyarság a keresztutat már megszenvedte, most már a Trianon tragédiája után elvesztett, a második világháború után a rendszerváltásig jobbára politikai rafinériával megtagadtatott magyarságunkat kell visszaszerezni és újra felépíteni. Mint mondta – mi több, hangsúlyozta – erről is szól a keresztútjárás, ez a mai is.
Beszélgetésünk közben a mellettünk elhaladó András atyával, a salgótarjáni katolikus Főplébánia vezetőjével volt szerencsénk egy kézfogás erejéig üdvözölni egymást, aztán dr. Bercsényi Lajos, a városi képviselő testület tagja, a Szent Lázár Megyei Kórház főigazgató-főorvosának mindig sietős alakja tűnt föl a közelünkben, mindketten szemmel láthatóan a szervezés feladataival voltak elfoglalva. Aztán újabb ismerősök, kézszorítások, üdvözlő szavak vagy éppen csak udvarias főbiccentések tanúskodtak és győztek meg arról, hogy milyen sokan vagyunk itt együtt jó ismerősök – már a keresztút kezdetének kezdetén – baráti légkörben, már-már meghitt miliőben.
Tíz óra után egy-két perccel – immár a tisztást teljesen betöltő, imádságos állapotban lévő, diszkréten duruzsoló sokaság előtt – András atya üdvözölte az ünnepi gyülekezet tagjait és rövid emlékez(tet)ő beszédet tartott.
– „Dícsértessék a Jézus Krisztus!” – hangzott fel az atya kellemes orgánuma,
amire jött azonnal az egyhangú „Mindörökké, ámen!” – a már szépen összegyűlt sokaság soraiból.
– Nagy-nagy szeretettel köszöntök mindenkit ezen a csodálatos április 4-ei napon – kezdte beszédét az atya. – Emlékezem még gyermekkoromra, amikor a
rajzórákon ilyenkor mindig zászlókat kellett rajzolnunk, mondván, hogy ez a nap a felszabadulás ünnepe. Én azt gondolom, hogy április 4-én keresztutat járni, ma igazán a szabadság ünnepének megtartása és helyes megünneplése. Mert aki a szabadsághoz el akar jutni, annak vállalnia kell a keresztet. Jézus ezt mutatta meg az életével, és azzal, hogy vállalta a keresztet, mely cselekedetével mindnyájunkat a félelmetes és sötét halálfelelemtől szabadított meg. Mert a keresztút nem a Golgotán végződik, nem is a sírban, hanem harmadnap Jézus feltámadásában. És ezért ez az igazi szabadság ünnepe. A keresztút maga.
Tegnap délután négy órakor templomunkban egy csodálatos ajándékot kaptunk a jó Istentől, legalábbis akik ott lehettünk – folytatta András atya. Gyermekek járták a keresztutat, fiatalok énekelték Sillye Jenő, az ismert és neves keresztény költő és zeneszerző Keresztút c. oratóriumát, amelynek a szövegét Kovács Gábor atya szerezte. Meghatóak voltak. S most a legelején majd magam is Sillye Jenő szerzeményét énekelem el, a címe, hogy „Nincs megállás”.
Ám mielőtt erre az énekre – a valóságosan imádságos légkörben – sor került volna, az atya elmagyarázta a szent kereszt függőleges és vízszintes szárainak szimbolikus szerepét és jelentőségét, majd lényegében ismertette a keresztút-járás koreográfiáját, ha úgy tetszik, inkább liturgiáját. Többek között így beszélt:
– Amikor megyünk felfelé a Kálvárián és emelkedünk egyre feljebb, hagyjuk, hogy ez a csodálatos tavaszi idő, ez az imádságos légkör – amely az új életet jelzi és jelenti mindnyájunk számára – átjárja szívünket és lelkünket. Elindulunk és énekeljük majd az ismert „Keresztúton követünk…” kezdetű énekünket a kántor úr vezetésével, és amikor odaérünk az egyes stációkhoz, akkor az önként vállalkozó szereplők kihangosított imádság-olvasása következik. Kérem, hogy lassan, érthetően olvassák a szöveget, ebben az Isten áldotta, csodálatos időben igazán nem kell sietni.
Ezt követően az atya pontosan részletezte a keresztút-járás további szertartásszerű teendőit, majd így folytatta:
– Legyen ez a mostani együttlétünk igazán az Istennel való beszélgetés, a töltekezés és a meditáció ideje. Hasonlóképpen, mint amikor Mózes is felment a Sinai-hegyre, hogy az Istenhez közelebb kerüljön. Hogy ez az idő, ez az együttlét kiemelkedjen – és emeljen ki mindnyájunkat – a mindennapok zűrzavarából, a hétköznapok összevisszaságából és monotóniájából. Kívánom, hogy az Istenhez kerüljünk itt és most közelebb, és akkor remélhetőleg egymáshoz is közelebb állunk. S nemcsak mi, hanem országunk is, s megvalósul az, ami ott benn volt valahol, a lourdesi barlangban, amikor Szent István királyunk felajánlotta az országot, a korona által megmutatva a Szűzanyának. És lettünk Mária országa. És legyünk továbbra is, legalább mi az ő gyermekei és akkor majd mondhatjuk, hogy országunk igazán Mária országává lett.
Ezt követően András atya mintegy „összeácsolta” Krisztus jelképes keresztjét, s elmondta még, hogy két stáció között mindig más és más veszi a vállára és viszi Krisztus jelképes keresztjét. Majd gitárjának húrjaiba csapott és felhangzott hangja: „Nincs megállás elítélték,/ fejére olvasták vétkét, / de legfőbb bűne az a tett,/ hogy minden embert szeretett…”
A keresztút kezdete előtt még István atya is mondott egy imát:
– „Uram! Szent Tamás apostolod még föltámadásod után is kételkedő, ingadozó lélek volt. Ki vonakodott boldogan tudomásul venni a Benned kiáradt nagy valóságot. Annyira telve volt a borzalmak élményével, hogy nem látta az előtte kibomló fölséges életet. De Te egy csapásra meggyógyítottad, kérted és engedted, hogy sebeidhez nyúljon és azokat érintse. A szent keresztúton én is érinteni akarom szemem tapintásával, elmélkedő lelkem rátapadásával sebeidet, fájdalmaidat, vérző testedet és még vérzőbb lelkedet. Bizalommal várom, hogy mint Szent Tamást, meggyógyítasz lelki bajaimból, betegségeimből és felszabadítasz, mint Tamást egy nagy, boldogító hitre és odaadásra, amely csak egyet mond: Én Uram, én Istenem. Szenvedő embertestvéreimért, a keresztény családokért, és a sok sebből vérző nemzetünkért járjuk e keresztutat Kálváriánkon. Add kegyelmeidet és búcsúidat!”
István atya imája után felhangzott először András atya, majd utána és vele együtt a sokaság hangja és zúgott az ének: „Keresztúton követünk, Jézus, édes Istenünk, szenvedésed égi jel, így jutunk a mennybe fel…” Majd újra, refrénszerűen, az első stációig, majd minden stáció között is, ahogy haladt a menet.
Az első stációhoz közeledve vettem észre, hogy előttem vagy ötvenen-hatvan, utánam legalább százan haladnak kaptatnak fölfelé, idősebbek és fiatalok egyaránt, köztük több kisgyermek is a szüleivel kézen fogva, vagy éppen a nagyszülők kíséretében. Elgondolkodtam, aztán már csak András atya hangját hallottam:
– Első állomás: Pilátus halálra ítéli Jézust… Imádunk Téged Krisztus és áldunk Téged… S a stáció körül összegyűlt, Kálvária-járók szépszámú, időközben is gyarapodó gyülekezete egyhangúlag zúgta: – Mert szent kereszted által megváltottad a világot. Ezután következett az egyik önkéntes – egy fiatal hölgy – első stációhoz tartozó szöveg-olvasása. Az ima befejeztével, ismét András atya következett: – Könyörülj rajtunk, Uram! És a felelet a közösség részéről: – Könyörülj rajtunk!
Csak azt tudja mennyire megható és imádságos állapot és miliő lehetett és volt is ez, aki részt vett már valaha is keresztúton és/vagy körmenetben. Egyébként az első stációt 10 óra 2o perckor hagyta el a menet, s akkor még mindig jöttek az emberek fel a lépcsősoron a Kálváriára. Innen már egészen közelről jobban látszott az is, hogy milyen nagy munkát végeztek az Ipoly Erdő Zrt. Salgótarjáni Erdészetének a dolgozói, civil szervezetek és önkéntes szorgos kezek, amíg a stációk környékét megtisztították a fáktól és bozóttól, gyönyörűen kirajzoltatva-láttatva a stációbéli kis szobrocskákat.
Amíg így meditáltam a sokaság újra elindult. Ismét felhangzott és áradt szét a Kálvária dombján az ének: „Keresztúton követünk, Jézus, édes Istenünk…”. Majd ismét a második stációig és aztán tovább. „Keresztúton követünk, Jézus, édes Istenünk, szenvedésed égi jel, így jutunk a mennybe fel…”. Aztán haladt tovább stációról stációra a menet, mindig más vállán a kereszt, újabb és újabb imaszöveg és a stációk között refrénszerűen felhangzó ének. Fél tizenegy előtt öt perccel a harmadik stációhoz (Jézus először esik el a nehéz kereszt súlya alatt..) érkezett a gyülekezet.
A harmadik stációtól a negyedikig vezető szerpentinen dr. Zsély András, Salgótarján város rendszerváltás utáni első polgármestere vette vállára a keresztet, akivel később rövid beszélgetést is folytathattam. Hogy mintegy megerősítsem magam, megkérdeztem, hogy szerinte hány résztvevője lehet a keresztútjárásnak? Kölcsönös becslések és némi egyeztetés után, abban maradtunk, hogy mintegy 150-200-an biztosan feljöttünk a Kálváriára. Mint két volt hivatalnok, mintegy konszenzusra jutottunk abban is, hogy nem bántuk meg Kálvária-kirándulásunkat, keresztútjárásunkat, minthogy ritka emelkedett hangulatban és élményben részesülhettünk.
A negyedik stációtól visszatekintve ismét megtapasztaltam, milyen szép kilátás nyílik a Kálváriáról a városra. Mesebeli óriásnak képzelve magam, szinte a lábam alatt éreztem a nyugati városrész épülettömbjeit, a Szent István
teret és vasútállomást, de kvázi karnyújtásnyira tudtam a város nagyra nőtt gyermekeit, garzonház két kiemelkedő ikertornyát és a városháza modern épületét is.
A Pécskő-domb enyhén, foltokban már zöldellő lankái a tavasz ígéretét, a megújulás üzenetét hordozták, miközben közvetlen közelről az imádság áradt szét, majd ismét az ismert énekszó hallatszott. Szép és lélekemelő pillanatokat éltem-éltünk meg. Az pedig például egyenesen megható volt, hogy egy nyolcvan év körüli nénike, mintegy ötven méterrel lemaradva a harmadik és negyedik állomás között félúton, talán unokája társaságában és segítségével, botjára támaszkodva, látható erőfeszítések közepette igyekezett beérni a gyülekezetet. Talán csak a Kálvárián kaphatott így erőre…
A hatodik stációtól a hetedikig a város jól ismert személyisége, nagy lokálpatriótája, a már említett dr. Bercsényi Lajos, városi képviselő, kórházfőigazgató-főorvos vette vállára feleségével és vitte a keresztet. A hetedik szobrocskától föltekintve már elérhető távolságra tűnt két sorban a további hét állomás Bóna Kovács Károly szobrászművész által megformált kőkorpusza, és a Kálvária-domb csúcsán a három nagy kereszt, a golgotai szenvedéstörténet egyik legismertebb szimbóluma. Közben közelből kamerázta-filmezte a gyülekezetet a Salgótarjáni Városi Televízió ugyancsak jól ismert operatőre Puskás Ákos, akitől később megtudtam, hogy a következő napok valamelyikén kerülhetnek adásba a keresztútjárás képsorai. Körülöttem közben is kattogtak a fényképezőgépek, dolgoztak a filmfelvevők.
Hetedik állomás: Jézus másodszor esik el a kereszttel. A Kálvária-keresztút-
-járás felénél tartottunk ekkor. Figyeltem az arcokat, fáradtságot senkin nem láttam, békés nyugalmat, elégedettséget és emelkedettséget annál inkább, mindenki arcán. Nyolcadik állomás… kilencedik stáció… ugyanezt észleltem. Tizedik állomás: Jézust megfosztják ruháitól. A felolvasást – ahogy már említettem – Ságodi Marika tartotta:
– Kiüresítette önmagát! – kiált fel Szent Pál apostol, a Kereszt-látomásában. Nemcsak Isteni erődből vetkeztél ki Urunk, de emberi épségedből is. Leszaggatták ruháidat, mit anyád szeretete szőtt rád…Később így folytatta Marika, talán már saját gondolataival:
– Itt mondom el mindenkinek, hogy Lourdesba, 1905-ben a Magyar Katolikus Egyház a tizedik állomást építtette. És amikor itt és most mi imádkozunk az országért, ezt a lourdesi Szűz Mária is hallgatja, és a magyarok nagyasszonyával egyesülve segít bennünket, hogy a magyarság száz év után újra felvehesse a ruháját…. Add, hogy veled viseljük el, ha kell a meztelenség szegénységét és szégyenét, és a mindentől való megfosztottságot… Inkább tölts el a kis dolgokban való hiányosságok türelmével.
11. állomás: Jézus fáradt és meggyötört testét a keresztfára szegezik. A felolvasás után egy idősebb néni vette fel a keresztet és két unokája segítségével indult vele a következő immár 12 stációig, ahol Jézus meghalt a kereszten. A 13. állomáson Jézus holttestét levették a keresztről, fájdalmas anyja ölébe fektetették. Itt és ekkor már térben is időben is közel voltunk a Kálvária csúcsán álló három hatalmas kereszthez. 14. állomás: Jézus holttestét a sírba helyezték. Nálunk a Kálvárián 10 év körüli kislány tartotta a felolvasást:
– De szomorú ez a szorgoskodás és buzgólkodás körülötted, Uram! Ezek a jó lelkek úgy gondoskodnak szent tested temetéséről, mintha soha sem támadnál föl…. Meghaltál Te, Uram nemcsak testedben, hanem szeretteid lelkében is. Sehol egy jel, hogy várják föltámadásodat, mit annyiszor megmondtál. Így sírod nemcsak a halál, de a benned való hit összeomlásának jelzője is. Sírod az első egyház széthullásának jelképévé lett… Ezért merítek belőled kipusztíthatatlan reménységet, reménykedő hitet, mert ebből a sírból támadtál fel…Ekkor és itt hangzottak el szerintem talán a legfelemelőbb, leginkább erőt adó gondolatok:
– Ezért tudom, hiszem és vallom, hogy nincsenek végzetesen elrontott életek, nincsenek reménytelenül elhibázott helyzetek, nincsenek változatlanul sötétbe borult sírok, lelkek és életek. Minden összeomlásban és tragédiában emberében vagy egyházéban (így van ez – B.O.). Ez a hitvallásom. Bízok, hiszek, szeretek.
Megérkezve a hármas kereszthez, András atya a középső kereszthez állt, a közösség énekelt, kattogtak a fényképezőgépek, villogtak a vakuk, dolgoztak a felvevőkészülékek. Ezért talán sokan észre sem vették, hogy egy egészen idős néni a fáradságtól jószerivel már alig állt a lábán, szinte szédelgett és földre rogyott a kimerültségtől. A leggyorsabban ki más reagálhatott volna, mint Bercsényi doktor. Pillanatok alatt kerített valahonnan egy széket és ráültette a nénikét. Elismerő pillantások, hálás tekintetek kísérték segítőkészségét, önzetlen és nemes cselekedetét, ami szinte szimbolikus és beszédes is volt: sok ilyen gyors és hathatós segítségre lenne szükség az időskorúak, a gyengék, az elesettek és a számkivetettek részére a társadalom szintjén is. Adná Isten, mielőbb, amíg nem késő!
Tizenegy óra tizenöt percet mutatott az órám, amikor ismét András atya jól artikulált hangja hangzott fel:
– Uram, sajgó sebeid által gyógyultunk meg. Alázattal csókolgatom sebeidet, szememet rájuk szegezem. Lelkemet hozzájuk viszem, mert ezek gyógyító sebek. E súlyos sebeket veszem és imádom az oltári szentségben, szenvedésed emlékére. Köszönöm, hogy amikor a szavaidat olvasom a Bibliában, ugyancsak szavaid gyógyítanak, erőt adnak… Meg akarom érteni és meg akarom érezni szenvedő lelkedet Uram, hiszen halálodban keresztelkedtünk meg, apostolod szerint, és halálod hasonlóságában akarok egybenőni… Akarom Istenem szent fiad szenvedésében, hogy megismerjem Őt és feltámadásának erejét, hogy szenvedéseiben is vállaljam vele a közösséget. Szent szenvedésed által taníts meg engem embernek lenni, taníts meg engem magyar embernek lenni, taníts meg engem keresztény magyar embernek lenni, és ezáltal követni példád, az úton, a keresztúton, földi zarándokutunkon. Uram, ezen a mai szép tavaszi napon, ezen utunkat, imádságunkat… családjainkért, gyermekeinkért, unokáinkért, szüleinkért, akik még élnek, szüleinkért, akik már meghaltak, elhunytjainkért, sokat megszenvedett országunkért ajánlottuk föl.
A szinte mozdulatlanul álló, türelmet tanúsító, feszülten figyelő, áhítattal hallgató sokaság előtt András atya így folytatta:
– Utunk során az egyes stációk között csak néhányan vitték, vihették a keresztet, de tudom hogy mindannyian ott vittük szívünkben azt a keresztet, amelyet Te mindannyiunk szívében nagyon jól ismersz. Köszönjük, hogy felhozhattuk ide, köszönjük, hogy harmadnapra erre is a feltámadás fog majd virradni. Hogy pontosan mikor és hogyan, éppúgy nem tudjuk, mint ahogy tanítványaid nem tudták, az asszonyok nem tudták, de hiszünk és bízunk. És ismert egy ének, amely arról szól, hogy van egy jó hely, odaviszem a keresztem.
Most ezt az éneket meg akarom veletek osztani, ha már, hála Istennek, feljöttünk ide a hegyre, imádságos szívvel, imádságos lélekkel. Volt már olyan közös keresztutunk, amikor mondtam, hogy hallgassátok csak: velünk együtt énekelnek a madarak is. Ezek a kis csodák, amit meghallunk. Lent a városban is énekelnek, imádkoznak, csak a város zajában nem tudjuk meghallani. Sajnos sokszor egymást sem. Ezért kellett kiemelkednünk, feljönnünk.
Mint ahogy az elmúlt alkalommal is említettem, lenézve a városra, de nem lenézve a várost. Ellenkezőleg, imádságunk által felemelve. Ez a feladatunk. Emlékeztek még Jókai Anna gondolataira? Ő nem azt mondta, hogy k&u