Szüless meg bennem! (a tanító gondolatai a karácsonyról)
 
Amíg a televízió az influenza áldozatairól beszél, addig észrevétlenül ünneplőbe öltözik a város. Én is csak a furgonból látom, hogy szerelik a főtéren a világítást, s közben lassítok a zebránál. Lámpa, balkanyar és nagygáz…..mert fel kell érnem a somosi iskolából a Gagarinba ahol két hittancsoportnak is lesz órája. Puttonyomban most nem a gitár, hanem egy kis DVD lejátszó lapul, belekészítve a CD-vel.
A gyerekek izgatottan ugrálnak lefelé a lépcsőn, szájukban a napközis uzsonna, kezükben füzet és tolltartó. De van aki üres kézzel érkezik, füzete év eleje óta nincs.
- Mi lesz ma? –kérdezi egy kislány vidáman. – Táncolunk?
- Ma nem. – felelem, de mielőtt még legörbülne a szájacskája hozzáteszem: - ma mesét hoztam nektek.
Máris felragyog az arc és vidáman adja tovább az érkezőknek: - Márti néni mesét hozott!
Miután megnyitottuk keresztvetésünkkel az „időkaput” Mennyei Atyánk és az emberek között, bekapcsolom a készüléket.
Egy havas történet rajzolódik ki a gyerekek szemei előtt, melyben két kisgyermek délutáni sétára indul a dadussal. A teremben nagy a csend…..ritka pillanat az ilyen. Tizenkilenc szempár néz hol rám, hol a végtelenbe, mert most a mese nem a szemünket hizlalja, hanem a gyermeki fantáziánkat. Csak hallgatják a történetet és éppen….jaj….elszabadul a szánkó a meredek hegyoldalról és a gyerekek utána vetik magukat a sűrűbe…..

De mire megfogják a virgonc szánkót, már le is tértek az útról és már el is tévedtek. Mi lesz most?

Mosolyognak az arcok előttem és egyre többen rajzolni kezdik a történetet. Mindenkit más és más fog meg a mesében….kit a kisvonat, kit a lejtőn rohanó szán, vagy a tarkabarka túristák….

És a történet folytatódik.

A gyerekek és a dadus rossz úton indulnak hazafelé……az este rohamosan közeledik és feltámad a szél. Esni kezd a hó és három védtelen emberke kimerülten ballag a mély hóban. A gyerekek is feszültebben néznek rám. Mintha azt kérdenék: Miért ez a történet? Mi lesz most velük? Meg fognak halni?

Egy fiúcska elmélyülten rajzol. Nagy vastag grafitceruzája könnyedén siklik a füzet lapjain. Hegyeket rajzol és dombokat…..belefeledkezve a munkába. Nagy sötét szempillái alig rebbennek. A történet folytatódik és még mindig nagy a csend az osztályban. Furcsa gondolataim támadnak, elkalandozom, hisz nekem ismerős a történet. Nézem a gyereket és megszólal bennem egy hang: „én vagyok!” – Én vagyok!

És villámként hasít belém a felismerés a harmadik órámon: Igen, Jézus él mindegyikükben. Itt van most és megajándékoz engem a jelenlétével. Itt rajzol előttem csendesen, barna arcocskája a papír fölé hajlik…………

És hirtelen megajándékozottnak érzem magam ott az iskolában, a gyerekek között. Mint egy elő karácsonyi ajándék! Itt van az Úr! Minden gyermekében, de számomra ebben a pillanatban ebben kisfiúban. A felismeréstől elakad a lélegzetem egy pillanatra és meg kell töröljem a szememet. De hiába hárítom a könnycseppet a náthára, tudom hogy meghatódtam egy pillanatra. Mert benne él Jézus minden gyermekében!

És a történet a végéhez közeledik. A gyerekek a mesében letérdepelnek a hóban és imádkozni kezdenek. A dadus magatehetetlenül fekszik a hóban. Odahaza a gyerekek szülei imában kérik az Urat és a Szentírás szavaiból merítenek erőt. Ebben a pillanatban egy csapat sízőnek az az ötlete támad, hogy ne a megszokott útvonalat válasszák éjszakai síeléshez, hanem egy másikat. A jobb hó reményében belevetik magukat a téli örömökbe és már siklanak is lefelé. Útjuk –tudtukon kívül – épp a gyerekek felé vezeti őket. Megtalálják őket, vállukra veszik az eltévedteket és leviszik őket a faluba.

A hittanosok arcán is sugárzik az öröm és a megkönnyebbülés. Felengednek a feszült tekintetek és még a sugdolódzás is elindul.

Hogy is van ez így Karácsony előtt? Nemde olyanok vagyunk mi felnőttek is néha mint ez a három eltévedt emberke? Pillanatok alatt meggondolatlanul utána vetjük magunkat olyan dolgoknak, melyekre úgy véljük szükségünk van. Egy kis külön munka…..egy értékesebb ajándék….egy kis extra bónusz a leendő karácsonyfa alá és hipp hopp, máris letértünk az útról, máris benn vagyunk a sűrűben és nem találjuk a visszavezető utat. A Szent éj közeledik és mi keressük az utat a jászol felé, húzzuk a szánkót miközben leszáll ránk az éjszaka. A nappal csábító fehér hegycsúcsok fenyegetően néznek ránk és nem marad másunk csak letérdepelni a hóba……sárba…..és imádkozni!

Imádkozni, hogy valaki jöjjön arra, vegyen bennünket a vállára és vigyen vissza oda ahol lennünk kell: az otthonunkba, családunkhoz.

Ne szaladjunk elsiklani látszó ajánlatok, ajándékok után! Had menjen! Majd valaki más megtalálja! Csak ne csússzunk félre, ne térjünk le az útról!”Fagyban és nagy havazásban meg kell maradnunk jónak, s tisztának is, hogy örüljünk csörgő diónak” – írja Nagy László egyik versében. Igen! Tisztának kell maradnunk mint a gyermekek, akiknek arcán tükröződik minden érzés! Akiknek gondolataik a tekintetükbe van írva és akikben naponta meglátogat bennünket a karácsonyi Jézus! Mi ajándékot adhatunk neki? Hiszen mindig Ő az aki ad! Mint abban a percben is amikor ez az elgondolkodó fiúcska megszólalt:” Én majdnem elsírtam magamat közben annyira szerettem volna nekik segíteni!”
- Tudom hogy segíteni akarsz! – mondom a gyermeknek mosolyogva és közben érzem hogy Jézusnak mondom ezeket a szavakat.
Az Úr Jézus is segít nekünk, csak bízzuk rá magunkat, családjainkat, egész szívünket, lelkünket, teljes valónkat!

Márti

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg