Boldog hazatérés

1968. szeptember 23-án kihunyt egy gyertya itt a földön. Kihunyt, s szabadon szárnyra kelt füstje, a lélek, hazatért a mennyei Atyához, hogy a szentek sorából mosolyogva világítson nekünk a Jézushoz vezető úton.

Egy különleges lélek volt ez. Pio atya lelke.

         Visszafelé haladva az időben, akár azokkal a történelmi eseményekkel is kezdhetném, amelyeket Pio atya itt hagyott a földön, 40 évvel ezelőtt. A csehszlovákiai válság miatt veszélyben forgott egész Európa békéje, az egyházat pedig belső szakadás fenyegette a pápa házasságról szóló körlevele elleni támadások miatt. Pio atya felajánlotta életét a világ békéjéért és a jó Isten ügyéért.

         Két nappal halála előtt ünnepelte 50 évfordulóját annak, hogy Jézus sebeivel felékesítette őt az Úr. Milyen könnyű ezt kimondani: felékesítette! De micsoda életáldozat méltósággal viselni azokat! Hűen Isten akaratához.

         Minap barátaimmal megnéztünk egy Pio atya életéről szóló filmet. Szemeink előtt megelevenedtek az események, az az 1918. szeptember 20-ai nap is, amikor Pio atya testén megjelentek Isten csókjai. A sebek. Megdöbbenve figyeltem a filmbeli jelenetet, melyben az akkor 31 éves fiatalember könyörögve kérdi az Urat: miért pont Ő? Miért, amikor ő csak egy csepp a tengerben, amikor nála sokkal rátermettebbek, igazabbak, hűségesebbek is vannak. Szégyen, hogy pont ő legyen az, akiről megmintázzák az emberek Isten elképzelését a „kiválasztottról”. A film végén elgondolkodtam, milyen lehetett ezt átélni, megélni? Aztán rájöttem, sokszor kicsi vagyok a hitben Isten nagy tervéhez. Akkor milyen érzés lehetett neki?! A feladatot, amit a magasságbeli szabó rászabott, csak ő láthatta el, hisz megadta hozzá a képességet is, hogy belelásson az emberek lelkébe. Nem volt választás, ezt a „kabátot” viselni kellett. Számunkra szürkének tűnő, napokon, heteken, hónapokon, éveken át tartó imádkozás, gyóntatás, misézés következett. Teljes önátadás. S ettől az önátadástól ez a kabát a szivárvány összes színét viseli. Pio atya átadta az életét Istennek, az emberektől pedig átvette a terheiket, lelki gyermekeivé fogadta őket. Megtanította őket imádkozni és az Úrra bízni életüket. Nagy hírű gyóntató volt, aki Istenhez vonzotta sebeivel és életáldozatával az embereket. Isten akaratát kereste és teljesítette élete minden napján. Elszántan dolgozott Isten oldalán, hogy hitünk megerősödjön, s felnyíljon a szemünk: a bűnbánat nem megaláz, hanem sokkal inkább felemel. S ez így ment kerek 50 évig...

... ennyire volt ígéret. 50 évre. Ekkor már 1968 szeptemberét írjuk. A környékről és messze vidékekről özönlöttek lelki gyermekei e napokban, hogy kifejezzék atyjuk iránt szeretetüket és hálájukat. A templom alig tudta befogadni a zarándokokat. Mialatt délután megáldották a templom közelében emelkedő domboldalon készülő nagy keresztút alapkövét, Pio atya a Matroneumon – így nevezik a főoltár baloldali balkonját – imaóráját végezte. Az ünnepélyes esti szentmise és áldás után utoljára megáldotta lelki gyermekeit. Majd szokása szerint cellája ablakából búcsút intett nekik. Lelki gyermekei a kolostor melletti téren imádkoztak és énekeltek. Ekkor találkozott velük utoljára.

         Álljunk csak meg egy pillanatra. Valóban utoljára?! Most, hogy leírtam ezt a szót, nevetségesnek tűnik kicsit. Pio atya arra buzdított egész életében: IMÁDKOZZUNK!!! Az imában mindig együtt lehetünk vele. Arra tanított, hogy mindig mindenben Isten segítségét kérjük. Oltalmát, erejét, hogy amikor a szemünkbe néz, tükörbe nézzen, saját képmását lássa bennünk. Reményik szavaival élve: „Egy istenarc van eltemetve bennem...”

Ha elmélyülten imádkozunk, hátborzongatóan közelinek érezhetjük a lelkeket. Az élőkét éppúgy, mint a holtakét. Átélhetjük, megélhetjük újra mondanivalójuk legjavát, azt a legnagyobb jót, hogy embernek születhettünk erre a földre, s szerethettünk. Egymást és Jézust! Nem ez volt Pio atya üzenete?

"Jézushoz a szíveddel is szólnod kell, inkább mint a száddal; sőt, bizonyos pillanatokban csak a szíveddel szabad szólni."

Zsu

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg