Forrás: Magyar Kurir

„Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa.”
                               
            /Márk 10, 14/

2012. Május 24. 16 óra
Főplébánia Templom
(OTP fölött)
Szeretettel várunk minden gyermeket és szülőt, aki meghallotta Jézus hívását!

Egyházközségünkből idén Medjugoréba indult zarándoklat. Testvéreink megjárták a hosszú utat, épségben és egészségben, élményekkel és szeretetben gazdagodva tértek haza. Útjukon sokan fotókat és utinaplót is készítettek. Előbbit megtekinthetitek a Fotóalbumban, utóbbit pedig itt olvashatjátok:

      „Boldog az az ember, akit te segítesz, akinek szíve zarándokútra készül” /Zsol 84,/

          Medjugorje. Talán akkor hallottam róla először, mikor egyik ismerősöm mesélt lelkesedéstől átszellemült arccal  ottani útjáról, ahova beteg édesanyját vitte. Bevallom ámulattal és kicsit irigykedve hallgattam beszámolóját arról a helyről, melynek különleges varázsa van. Különleges fényei, amelyek nemcsak a csodálatos naplementék- és napfelkeltékből erednek, különleges kisugárzása, amely árad valahonnan, valamiért.
       Akkor még nem sejtettem, hogy Salgótarjánba kerül egy Varga András nevű plébános atya, aki veszi a fáradságot magának, hogy híveinek zarándokutakat szervezzen. Elvive őket olyan helyekre, ahol a jó Isten különösen megmutatja magát, a legkülönbözőbb formában.
    Így jutottam el Medjugorjéba én is, zarándoktársaimmal együtt.
Ápr.16-án hajnalban indultunk. Autóbuszunkban az ismert „ törzsgárda” mellett voltak újak is, akikről azonban ez fel sem tűnt, mert annyira egységes csapat voltunk. S ez végig így is maradt. Szent Patrik Úti imádságának elmondása után róttuk a kilométereket uticélunk felé. Már megszoktuk zarándokútjainkon, hogy a spirituális cél mellett mindig kapunk valami mást, valami kulturális , szellemi élményt adó ismeretet is. Ezt adta most első komolyabb megállónk: Szarajevó.
Itt a szentmise  után városi sétára indultunk idegenvezetőnkkel, Barbarával. A szlávok és az oszmán törökök által épített város magán hordozza különös történelmét. Ahol békésen megfér egymás mellett a mecset és a katolikus templom,az ortodox bazilika és a zsinagóga. Szarajevó ma is a négy vallás városa. Az óváros keleti bazársora álmos nyugalommal tekint fel a modern Európát idéző épületsorokra. Különös történelme egy időben összekapcsolódott a miénkkel is, és ezt egy szomorú esemény idézi. Itt történt az a gyilkosság, melyet végül is az első világháború kiváltó okának tartanak. Mikor a szerb függetlenségért harcoló szervezet egyik tagja, Gavriló Princip meggyilkolta  az Osztrák- Magyar Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinándot. A város ma is nemzeti hősnek tartja, emlékének, élete bemutatásának egy múzeumot is szenteltek.  Nézelődésünket befejezve, indultunk tovább Medjugorjéba. Itt a késői érkezésünk ellenére meleg vacsorával vártak, melynek elfogyasztása után kellemes fáradtsággal térhettünk nyugovóra.
   
   Nyugtázva a napot örülhettünk annak, hogy az Úr adott nekünk jó  embereket, akik segítségével, több határon átkelve, ismeretekkel gazdagodva szerencsésen megérkeztünk szállás helyünkre

   Második napunkat a kis kápolnában lévő, meghitt hangulatú szentmisével kezdtük. Ez a hangulat és az eső kísért bennünket nagy vállalkozásunkra, a Krizsevác-hegyi keresztútra. Bevallom, kicsit megijedtem, mikor megláttam, A hegyen nemhogy kiépített de még kitaposott út sincs. Irdatlan nagy vörös kövek között, vagy azon lépkedve haladtunk állomásról állomásra, amelyeknél az atyák felváltva imádkoztak. Imáik a feltámadt Krisztusról, szenvedéséről, és a feltámadás öröméről szóltak S ez az öröm és lelki béke- dacolva a nehéz körülményekkel-szinte kiáradt valamennyiünkre. Engem a zord idő nem tudott kizökkenteni elmélyülésemből, nem engedte gondolataimat elkalandozni,s éreztem, hogy egyre inkább ráhangolódom a kegyelmi állapotban történő gyaloglás testi-lelki-szellemi élményére. S közben imádkoztunk is? Igen. Mert az ima az az út, amelyen az Isten jön, s amelyen mi eltalálunk hozzá. S azt hiszem, mi ott valamennyien csendben ezen az úton jártunk. S amelynek végén szívből énekeltük:” Ott fenn a hegyen van az a hely, ahol a szív békére lel”
    Délután egy kedves találkozásunk volt Olgával, az ottani magyar idegenvezetővel, akitől tájékoztatást kaptunk Medjugorjéról. Megtudtuk, hogy a történet 1981-ben kezdődött, amikor 6 sétálni induló kisgyermek találkozott a Szűzanyával. Ők ma már felnőtt emberek, de közülük többnek máig tartó jelenés-élményeik vannak. Mária a jelenések során üzen, s ezek az üzenetek mindig a megtérés, az ima, a béke  és a hit fontosságára hívják fel figyelmünket. Őröm volt látni és főleg hallgatni Olgát, aki hittől sugárzó derűvel mesélt arról, hogy Mária üzenetei Jézusra mutatnak. S ha befogadjuk, az élő Istenhez és a szív békéjéhez kerülünk közelebb. Programunkat egy nemzetközi misével fejeztük be. Az idegen nyelvű liturgia nagyon összeszedett koncentrációt követelt,megteremtve ezzel a teljes elmélyülés és befelé fordulás felemelő élményét. Ha fáradtan is, de lelki táplálékokban gazdagon fogyasztottuk el testi táplálékul szolgáló vacsoránkat mielőtt nyugovóra tértünk.

   Napunk összegzésének tapasztalata talán az lehetne, hogy a csend békéjével, elmélyüléssel, szívből jövő gondolataink átélésével eltöltött  idő is ima lehet.

    Harmadik napunkon  különösen sok kegyelmet kaptunk. Felhőtlen ég, szikrázó napsütés, gyors határátkelések kísértek végig Dubrovnikba vezető utunkon. A gyönyörű Dubrovnik, az Adria gyöngyszeme felejthetetlen élményt nyújtott számunkra. Segített ebben Olívia, magyar idegenvezetőnk. Aki imponálóan nagy szaktudással,igényes, választékosan szép előadással, megnyerő figyelmességgel vezetett végig a városon, megmutatva annak nevezetességeit:templomokat,kolostorokat, múzeumokat. Bár én már láttam, de most is elbűvölt a kicsi főtéren található Sponza palota. Mely úgynevezett”szamárhátas” ablakaival idézi a keleti hatást,de magán hordozza a híres dalmát kőfaragók művészetét is. Újból felidézhettük közös történelmünket ,szerencsére itt annak dicső fejezetit, amikor a magyar szentek ereklyéit néztük meg. Nevezetesen Szent Istvánét, első szent királyunkét, Szent Lászlóét,aki meghódította Horvátországot/ s az a Magyar Királysághoz csatolva annak részét képezte a Monarchia felbomlásáig/,Szent Margitét, aki itt született Dalmáciában, és apja IV. Béla itt ajánlotta fel őt Istennek, hogy hazatérve szent életű apáca legyen. Nem csoda, ha büszkén, hálatelt szívvel szállt dalunk: „Szent magyaroknak tiszta lelkét nézzed, érdemét idézzed”
A megrendült lélekkel átélt szentmise után volt egy kis szabad időnk is amelyben megszálltuk a szuvenír boltokat, és megkóstoltuk az olaszokéval is  vetekedő fagyijukat.
Elhagyva Dubrovnikot-ezt a kis ékszerdobozt- elragadtatva gyönyörködhettünk a csodálatos panorámában. Egyik oldalon láthattuk a mediterrán hangulatot árasztó, ódon,, szűk utcás kis városkákat, vagy a Dinári hegység oldalába épített településeket. Ahol a házak mintha oda lennének ragasztva, mint a madárfészkek tekintenek le ránk. Másik oldalon a gyönyörű kék Adria,áttetszően tiszta vizével, s azt színesítő kis szigetekkel. Fenséges nyugalmat árasztó látványával hosszú kilométereken kísért bennünket.. Aztán megláthattuk ennek a nyugalomnak az ellenkezőjét is. András atya jóvoltából egy kis meglepetésben volt részünk, amikor megálltunk a Kravica folyó vízesésénél. Lenyűgözve álltunk, és néztük a természeti csodát, a lezúduló vizet, hallgatva dübörgő robaját. Álltunk, ott ahol”a víz az úr”.De azt nem feledtük, hogy hatalmát onnan fentről, egy másik Úrtól kapta. Majd az otthonikra is gondoltunk, mikor elfogyasztottuk a hazulról hozott borocskát.
Hazafelé tartó utunkon kicsit türelmetlenül éltük meg a várakozást az egyik határátkelőnél. Elszoktunk már az ilyenfajta viszontagságoktól. Azonban Barbara megnyugtatott, hogy itt ez a természetes, ez mindig így van. Örüljünk a délelőtti szerencsénknek, hogy gyorsan átjutottunk, mert ez hónapok óta először csak velünk történt így. Szerencse volt ez, vagy kegyelem?
Hazaérve legnagyobb meglepetésünkre magyar szót hallottunk a szállodánkban,mert akkor érkezett oda egy csíksomlyói csoport

   Minden okunk megvolt rá, hogy az öröm derűjével és hálájával zárjuk a napot. Tévedésben vannak azok, akik a zarándok szó hallatán csak roskadozó lábakkal imát mormoló emberekre tudnak gondolni.”Legyetek derűsek!” Mondta II, János Pál szentatya. S mi azok voltunk, mert megcsodálhattuk a teremtett, és az  ember által alkotott világ remekeit.
Ezen az estén a köszönet és a hála volt az az út, amelyen találkozhattunk Teremtőnkkel, mert tudtuk, és tudjuk a Bibliából, hogy minden, ami szép és jó, az onnan felülről való.

Különösön meleg hangulatú szentmisével kezdtük negyedik napunkat, mert együtt vehettünk részt azon az Erdélyből érkező testvéreinkkel. Önkéntelenül eszünkbe jutott Assisi, ahol ugyanebben a kegyelemben részesülhettünk. Ugye véletlenek nincsenek?
Majd újabb nagy erőpróba várt ránk. Zuhogott az eső, de mi indultunk a szent helyre, a Jelenések hegyére. Itt nemcsak a hatalmas vörös kövek, hanem a sár is nehezítette utunkat., miközben a keresztutat jártuk. Mégis teljes átéléssel hallgattuk az atyákat,akik Barsi Balázs keresztútját imádkozták. Felérve eltöltött bennünket az öröm, a megrendültség és a meghatottság, amint körül álltuk a kedves, szép arcú, meleg mosolyú szobrot. Imádkoztunk  a Szűzanyához az ott lévő többi csoporttal együtt-ki,ki a maga nyelvén- s jelképesen letettük terheinket Égi Anyánk lábaihoz.
Délután Cenákolóban voltunk, és találkoztunk olyan fiúk közösségével,akik valamilyen szenvedélybetegség sérültjei voltak. Közülük ketten mondták el gyógyulásuk történetét, és tettek tanúságot mély Isten hitükről. A belülről jövő nyugalom derűjével mesélték el, hogy gyógyszeres kezelés nélkül, rengeteg imával, munkával,erőfeszítéssel, és a közösségből áradó szeretősegítség erejével járták végig útjukat, ami végül eredményre vezetett.
   Napunkat megint nemzetközi misével és szentségimádással fejeztük be. Utolsó esténk, mintegy zarándokutunk búcsúestje is ez a szentségimádás,amelynek szavakban alig kifejezhető hangulata volt. A félhomályban lévő templomban égtek a gyertyák, és a hatalmas Oltáriszentség tündöklött. Körülöttem rengeteg ember, akikből érzem, hogy öröm árad,ami nem valami világi öröm, hanem a szív öröme. Jó volt érezni a szinte tapintható energiát. Mindezt fokozta az élő zene, a csodálatos hegedű hangja, amivel-a kivetítőt követve- mi is együtt tudtunk énekelni. Azt hiszem, mindannyiunk szíve csordultig telt, amikor a különböző  nyelven elhangzó imák és könyörgések között meghallottuk magyarul Olga hangján: Köszönöm Szüzanyám....

      E nap összegzése nem is lehetett más,mint az  öröm, amely áradjon a közösség erejéből, vagy a mi szívünkből, lényeg hogy szeretetet sugározzon.

    Utolsó napunk reggelén még különleges kegyelemben volt részünk, mert sikerült találkoznunk az egyik látnokkal: Viszkával. Bevallom, volt bennem némi fenntartás, de hallgatva öt ez teljesen eloszlott. Megjelenése, egész lénye, valami belső derűt sugárzó mosolygó arca teljesen hitelessé és meggyőzővé tette őt. A Szűzanya üzenetéről beszélt, és ő is a béke, a hit, az ima, a böjt,a megtérés fontosságát hangsúlyozta. Nemcsak hiszem, hanem  tudom, hogy ő egészen biztosan látott valamit. Hogy mit, azt ki-ki döntse el a maga hite szerint, vagy  várja meg annak a szakmai grémiumnak a döntését, amely vizsgálatát befejezve lezárja a medjugorjei kérdést.
    A mi utunkat egy mostári látogatás zárta le, természetesen esőtől kísérve. Ez nem zavart bennünket, megnéztük a híres-a háborúban lerombolt, majd ujjáépített-hidat, a keleti világot idéző bazársort,és egy ma is működő mecsetet

     Külön fejezetet írhatnék- ha tudnék-arról a rengeteg lelki táplálékról, amit az atyáktól kaptunk, mind a szentmiséken, mind a buszon eltöltött idő alatt. András atyától, aki igazi lelki vezetőnk volt, és Zsolt atyától. Csak a köszönet és hála hangján tudok szólni  sok szép gondolatról,elmélkedésről és imáról, amelyekkel előkészítették, vagy teljessé tették egy- egy programunkat. Látszott, hogy igényességgel és felelősséggel készültek, és készítették elő a mi szívünket is, hogy nyitottak és befogadók legyünk. Rózsafüzér imáink, énekeink, napi imáink,mindig az adott hangulathoz illettek. András atya fáradhatatlanul olvasta Boulad atya medjugorjei naplóját, mintegy élővé téve, és közelebb hozva hozzánk az általunk is megélt, vagy várt eseményeket.
  Sok élménnyel gazdagított bennünket ez az öt nap, és sok mindenre megtanított. Leginkább arra, hogy imáinkon keresztül keressük mindig azt az utat, amely elvezet Urunkhoz. Mint zarándokutunk  bizonyítja, az út sokféle lehet, de a végcél mindig ugyanaz. S ez érttette meg velem azt,hogy miért is választotta  András atya utunk mottójául:

                        „ Uram taníts meg minket imádkozni”

                    Köszönjük Atya! Talán egy kicsit megtanultunk.

Sztermen Ildikó

"Baráti kézből, szép szavú ajánlás kíséretében az elmúlt év nyarán gyönyörű könyvajándékot kaptam. Pravonné Balogh Irén és Rostás Gábor: Számon tartva. Balogh István tábori lelkész élete és megpróbáltatásai a vörös csillag árnyékában című kötetét, amelyet a Katolikus Tábori Püspökség jelentetett meg. Nagyon megörültem a szép ajándéknak, mert azonnal eszembe jutott az a felejthetetlen délután, amikor Baffi István plébános úr szíves kíséretében és beajánlásával Pista bácsi (szívesen nevezem így, hiszen hívei is szeretetük jeléül többnyire így szólították meg!) utolsó papi állomáshelyén: Kékeden a vendége lehettem.
A 286 oldalas, fényképekkel, dokumentumokkal, a Történeti Hivatalból megkapott ügynöki jelentések másolataival, valamint szakszerű és pontos jegyzetekkel, a hadifogságból írott levelekkel, kihallgatási jegyzőkönyvvel kiegészített könyv izgalmas, érdekfeszítő, sok helyen szomorú és lehangoló olvasmány, hogy ilyen egyáltalán megtörténhetett.  De lélekemelő, bátorító, biztató is egyúttal, hogy ilyen borzalmas körülmények között is jellemes, keresztény embernek tud megmaradni, akit felvértezett hivatása, embersége, bátorsága, az Istenbe vetett mély hite és a felsőbbrendű parancsoknak követése minden körülmények között: az a bizonyos ember az embertelenségben.
Remélem, hogy az idősebb, templomba járó salgótarjáni híveknek ismerős a név és emlékezetükbe tudják még idézni, hiszen 1963-65 között (de régen is volt: lassan fél évszázada!) a Főplébánia káplánjaként szolgált városunkban. Idézzük meg röviden a könyv segítségével életének jelesebb állomásait.  Dr. Balogh István 1917-ben született Sárospatakon. Középiskoláit a Református Kollégiumban kezdte, majd a sátoraljaújhelyi Piarista Gimnáziumban érettségizett és jelentkezett kassai egyházmegyés papnövendéknek. A pesti Papneveldébe került, kitűnő tanárok tanították és nevelték (Schütz Antal, Tóth Tihamér, Marczell Mihály, Horváth Sándor, stb.). Doktori disszertációját egyháztörténeti témából írta. Szalkay László, a Mohácsnál elesett hercegprímás és kora volt a témája. Hetényi Varga Károly egyháztörténész Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című, forrásértékű könyvsorozatában sorra vette az egyházmegyék világi papságának és a szerzetesrendek tagjainak meghurcolását. Legyen szabad innen idéznem! „Ahogy isteni Mestere soha életében egyetlen pillanatra sem alkudott meg még átmenetileg sem a gonosszal, úgy Balogh István sem ismerte a kétszínűség, a hazugság iránti megértés fogalmát. A mai ember számára már-már érthetetlen makacssággal ragaszkodott egész életében a megismert igazsághoz, a krisztusi alapelvekhez, egyházához, magyarságához. Ennek a kitartó makacsságnak köszönhette, hogy 1945 májusában mint tábori lelkész fogságba esett. Nem engedelmeskedik annak a parancsnak, hogy a fogolytábor területén tilos gyóntatnia, miséznie, tilos a haldoklókat a betegek szentségében részesíteni, a halottakat egyházi szertartással eltemetni. Kitartó jellemének híre terjed, és nemcsak fogolytársai, de rabtartói is tiszteletben tartják személyét. Miután a hazai ÁVH rabságából (Toloncház, kecskeméti és kazincbarcikai munkatábor, újra Toloncház) is megszabadult, keserű megtapasztalások várnak rá. A sok szenvedés, megpróbáltatás után életének legfájdalmasabb emléke, hogy szabadon bocsátása után egyházi elöljárói tartózkodóan, részvétlenül fogadják. Káplánként, helyettes plébánosként szolgált Hernádnémetiben, Tarcalon, Körömben, Szerencsen és Salgótarjánban. 1965 és 88 között, nyugdíjazásáig Gönc község plébánosa. A nagy paphiányra való tekintettel ezután – betegen, megtört egészséggel – még elvállalta a kékedi plébánia vezetését. 1993-ban a székesfehérvári papi otthonba költözött és itt hunyt el 2002-ben.”  Sárospatakon vettek tőle végső búcsút.
Nekünk, Salgótarjánban élőknek érdemes, tanulságos és kegyeletes megidézni az itt töltött éveket. A könyv igaz, kíméletlen és kritikus szavakkal szól a város vak és elfogult kommunista szemléletéről, a „kis Moszkváról”, a pedagógusok, orvosok, mérnökök, a szellem embereinek megaláztatásáról, meghurcolásáról. Ne felejtsük el, hogy a templomba menetel, gyermekeiknek hittanra beíratása állásvesztéssel járt; még alkalmasságuk és rátermettségük ellenére sem gondolhattak hivatali előléptetésre. Ide került és néhány hónap múlva maga köré gyűjtötte a hívő fiatalságot, különleges érzékkel, nevelési módszereivel (ifjúkorában cserkész, Kalot-os volt, kitűnő sportoló, szívesen barátkozó közösségi ember) szinte a barátjuk lett. Meghatottan fedezi fel a mai olvasó az akkori nevek között napjaink salgótarjáni hitéletének számos jeles alakját, akik visszaemlékezésükkel hitelessé tették a régi emlékeket. A fűtetlen szobában vacogó orvosnőnek meleg plédet adott, több fiút hozzásegített az egyházi iskolába, sőt egyetemre való bejutáshoz. Kirándulni vitte a fiatalokat, felfigyelt a kezdődő barátságokra, biztatta latintanulásra a ministráló fiúkat, gyógyszert szerzett a rászorulónak. Tisztelte az öregeket és segítette a szegényeket. Szerény körülmények között élt a plébánián, de ha pénzhez jutott, tovább adta a rászorulóknak. Természetesen a hatóságok szemében szálka volt, ahol lehetett akadályozták, feljelentették, besúgókat állítottak rá. Egyik emlékezője írja találóan: „Sajnálva örültünk a távozásának. Akkor nyugodtunk meg, amikor Göncre került.”
A sok-sok Rá emlékező barát, fogolytárs, pap, rokon és hívei vallomásaiból megszerkesztett színes kötetből szeretnék egy kedves epizódot kiemelni. „Nevelt minket egyéb téren is. Hittanóra után beosztotta a fiúkat: » Sanyi, te elkíséred Katit, Imre fiam, te Marikát.« Ez a kísérgetés nálunk olyan jól sikerült, hogy 47 év után a mai napig is tart.”
Nagyszerű olvasmányélménnyel gazdagodtam és szeretnék további olvasókat toborozni az ismertetett könyvhöz és Hetényi Varga Károly többkötetes egyháztörténeti gyűjteményéhez. A jelen és a jövő egyháza a múltból él. Nagyszerű papi egyéniségek, hitükért kiálló jellemek adnak erőt és bátorságot keresztény hitünk igazi megéléséhez és megvallásához. A Magyar Katolikus Rádió és az Egri Szent István Rádió, katolikus hetilapjaink szép műsorokban és emlékező írásokban idézték meg nemes papi, emberi alakját. Bíró László tábori püspök halálának 10. évfordulója alkalmából ez év január 23-án megemlékező gyászmisét mutatott be a sárospataki bazilikában.
Dr. Balogh Istvánt ne felejtse el Salgótarján sem!"                                                                  ( kfg )

Van abban mindig valami különleges úgy az egyház, a papság, mint a külső szemlélők részére, ha ifjúsági találkozót rendeznek és a fiatalok közössége birtokba vesz egy-egy települést. Egerszalókon Kerényi Lajos atya és csapata egy hétre birtokba veszi a települést. A hagyományos nagymarosi találkozón százak özönlik el a Duna-parti kis település utcáit, Istent hirdetve. Nem volt ez másképp Salgótarjánban sem, április 28-án, szombaton az egykori ferences rendházat vette birtokba egy kisebb régió, az Ipoly-mente közössége a helyi egyházközségek szervezésében rendezett ifjúsági találkozón.
A találkozó kapuja volt a nyáron Budapesten megtartandó Genfestnek, amely a Fokoláre Mozgalom rendezvénye. A mostani és a nyári találkozó mottója is: Építsünk hidat!, mely utal a kapcsolatépítésre, az egymás közötti kapcsolat megteremtésére, végső soron a szeretetre.
A mintegy 130 fiatalt megmozgató rendezvény délelőtt köszöntővel indult, melyen a házigazda egyházközség nevében Varga András plébános atya üdvözölte a résztvevőket, kiemelve a találkozó fő gondolatát, a kapcsolatteremtést, az összefogást, a közösségépítést: „Fontos, hogy az ég a földdel legyen összekötve. Az emberek nem tudtak hidat építeni, ezért küldte el Isten a Fiát, aki az út, az igazság és az élet. Az Ő útján járva eljutunk abba az országba, amelyet Isten országának nevezünk, és ezt kell építeni. Manapság jó lenne, ha az emberek között is hidak épülnének. Azért boldogtalan sok ember, mert az életet magányosan, szigeteken éli, és fontos lenne, hogy a szigetek között hidat építsünk.” – mondta András atya a találkozó fontosságát kiemelve.
A délelőtt fontos eseménye volt, hogy a Fokoláre Mozgalom budapesti vezetői bemutatták a Genfest találkozó kisfilmjét, egyben ünnepélyesen meghívták a jelenlévőket az augusztus 31-szeptember 2. között tartandó rendezvényre. Korosztálytól és nemzeti hovatartozástól függetlenül, a világ sok-sok részéről érkeznek Budapestre fiatalok, hogy hidat–kapcsolatot építsenek egymás között, csak ezáltal lesznek könnyebbek, élhetőbbek a mindennapok. A főelőadás, melyet Gyetvai László tartott, ezt a gondolatot vitte tovább.
A délelőtt nagy programja volt a műhelybeszélgetések, amelyek így vagy úgy, de kapcsolódtak a főelőadáshoz. Mindenki kedve szerint választhatott a különböző fakultációk között az imádság, a párkapcsolat, a családi élet, az ősmagyarság, a kereszténység és média témaköréből. A műhelybeszélgetéseket szentségimádás zárta a templomban, melyet az Ipolymenti Nagyboldogasszony Közösség tagjai állítottak össze, a helyi fiatalok pedig gitárjátékukkal kapcsolódtak be.
A délutáni közös ebédet vidám sportjátékok, kötetlen beszélgetés, kellemes kikapcsolódás követte, végül pedig szentmisével zárult a nap, melyet Kovács András atya, salgótarjáni káplán, a találkozó egyik helyi mozgatórugója, a helyi KÖR közösség lelki vezetője tartott. Szentbeszédében a találkozó mottójához kapcsolta gondolatait: „Van értelme megmutatni az embereknek, hogy nemcsak olvasói vagyunk Jézus tanításának, hanem valóban megélői is. Így leszünk hidak, akik átkötnek két partot: a kereszténység partját és a kereszténységet még nem ismerő emberek partját. Mi vagyunk azok, akik megmutathatjuk a még nem keresztény embereknek, hogy milyen keresztény módon élni. Mi vagyunk azok, akiken átjuthatnak a kereszténységhez, a nagycsaládhoz, az Egyházhoz. Ha mi nem vagyunk igazi hidak, nem tudnak rajtunk átjönni, és beleesnek abba a szakadékba, amibe szenved a sok ember körülöttünk a mai világban. A szentáldozás alatt épít minket Jézus híddá, amikor magunkhoz vesszük az ő testét, és ilyenkor formál át bennünket teljesen, hogy valóban hidakká válhassunk.”
A szentmisén jelen voltak a házigazda salgótarjáni egyházközségek vezetői, Varga András, Kozsuch Zsolt atyák, és Gyurkó Géza diakónus atya mellett a találkozón részt vevő csoportok vezetői is, így Balassagyarmatról Péntek Zsolt, Karancskesziből pedig Varga Sándor káplán atyák, a Váci Egyházmegye részéről pedig dr. Farkas László egyházmegyei lelkész, korábbi salgótarjáni káplán. Miért volt nagy öröm a találkozó? – kérdeztem Farkas László atyát: „A mai vasárnap a Jó Pásztor vasárnapja van, amelynek evangéliumi szakasza a papi jelmondatom: A jó Pásztor életét adja juhaiért. Jó volt, hogy azon a helyen ünnepelhettünk ma, ahol kezdtem a papi életemet, és ahol nagyon sok szeretetet kaptam a hívő közösség részéről. Ami a legnagyobb élményt jelentette a mai napon, hogy ezt az ifjúsági találkozót azok a fiatalok szervezték és vitték a vállukon házigazdaként, akik 10 évvel ezelőtt, amikor itt újmisésként szolgáltam, még kisgyerekek voltak. Mennyi mindent tesz az Isten… Ez olyan öröm, mint egy apának végignézni a gyermekeit, ahogy egyre klasszabb gyerekekké válnak. Ez Isten iránti hálával tölt el.”
A nap végén a szentmisén is szolgáló, helyi KÉK énekkar hívott közös éneklésre a Rendház Szontagh Pál termébe, melyet zárásként vidám táncház követett a Réz Marián teremben. Különlegesség és méltó fejhajtás az itt szolgált atyák előtt, hogy a Rendház termeit – közeledve a ferencesek letelepedésének 80 éves évfordulójához – azokról az atyákról nevezték el, akik egykor városunkban szolgáltak: Tarjányi Berárd, Buczkó Atanáz, Kiss Szaléz, Csertő Antal Jakab ferences atyákról, és a nemrégiben elhunyt Koncz Lajos atyáról. Alighanem az itt szolgált lelkipásztoroknak is ez volt az egyik legnagyobb álmuk, mint ami megvalósult a szombati találkozón: délelőtt elcsendesülő, imádkozó fiatalság, délután vidám gyerekzsivaj vette birtokba a ferences plébánia területét. „Az együtt töltött nap elsősorban a hitről szólt, de a közösségünket is továbbépítettük, megerősítve kapcsolatainkat, azaz hidakat építve új emberek, új közösségek felé” – mondta a találkozót követően az egyik fiatal résztvevő.

Veszelovszki Balázs
Fotó: dr. Márkus László

Olvasd a legfrissebb híreket a Magyar Kuríron: Genfest 2012

Forrás: Magyar Kurir

A sajtó képviselőit arra kérik a szervezők, hogy érkezéskor jelentkezzenek be a regisztrációs asztalnál, a plébániakert bejáratánál. Aki az előadókkal vagy a szervezőkkel interjút szeretne készíteni, Marton Zsolt atyát keressék (30/462-8925) előzetesen vagy a találkozó helyszínén.

A Nagymarosi Ifjúsági Találkozó saját honlapja megtekinthető itt!

MKPK Sajtószolgálat/Magyar Kurír

A Váci Egyházmegye Ipolymenti Ifjúsági Közössége soron következő ifjúsági találkozóját Salgótarjánban rendezi, április 28-án, szombaton. A találkozó mottója: Építsünk hidat!, utalva a nyáron Budapesten - a Fokoláre mozgalom szervezésében megrendezésre kerülő - Genfestre. A találkozó tehát egyfajta kapu a Genfesthez.
A rendezvény szervezői szeretettel várnak minden ifjú jelentkezőt, aki egy értékes napot szeretne eltölteni keresztény körben. 
Ahogy írják: „Közös célunk, hogy egységesebb és szolidárisabb világot építsünk, és ez egyben mindennapjaink törekvése, illetve társadalmi tevékenységünk mozgatórugója is. Ők lesznek a let’s bridge (építsünk hidakat) című Genfest főszereplői.” Ez a nyári találkozó lényege, de ez a mondanivalója az április végi salgótarjáni ifjúsági találkozónak is – mondja Kis Domonkos, a salgótarjáni KÖR ifjúsági közösség vezetője, az egyik szervező.
Jó kedvű, vidám hangulatú, kellemes napnak ígérkezik, amihez a program is jól illik:

A találkozó helyszíne az egykori ferences rendház, amelynek különlegessége lesz, hogy ezen az alkalmon történik meg a termek átkeresztelése is – mondja Kovács András (Pici) atya, a találkozó egyik helyi mozgatórugója: Salgótarjánban szolgált ferences szerzetesekről és atyákról kapják nevüket a termek, felidézve emléküket, nevüket, akik egykoron sokat tettek a városért. A tartalmas program és a jó kedv garantált, szeretettel hívnak és várnak minden Ipoly-menti és nógrádi fiatalt és lélekben fiatalt a szervezők a programra!

Forrás: Veszelovszki Balázs

Megjelent a Salgótarjáni Remény című havilapunk húsvéti száma, melynek tartalmából szeretnék egy kis ízelítőt nyújtani jelen bejegyzésemmel. Tehát: 1. oldal: Erszény és kard! E kettő Jézus szavai szerint - s a cikk írója szerint is -  nélkülözhetetlen, s nem csak a nagyböjti időben. Lelki táplálék, szentírás magyarázat, s még irodalmi pompa is, mellyel találkozhatunk, így ajánlom mindenki szíves figyelmébe. Tovább lapozva rendhagyó hittan leckére hívjuk kedves olvasóinkat, hiszen a nagyhét, s húsvét ünnepe oly fennséges és gazdag, hogy liturgiájának szinte minden pontja magyarázatra szorul, míg az egyszerű hívő csak csodálja az Isten dicsőítés eme fokát. Innen a gondolat, miért ne ismételhetnénk át újra, miről is szólnak a nagyheti szertartások?!

Eztán egy huszárvágással visszatérünk a múltva, s Dr. Balogh István atyára emlékezünk, ki egykoron a mi papunk is volt, bár a fiatalabb generációnak kevésbé cseng ismerősen a neve. Itt az alkalom az ismerkedésre! S természetesen nem marad el egy-két könyv ajánló és az e havi életige sem. Fogadjátok szeretettel:

Salgótarjáni Remény 2012 Húsvét

Következő számunk pünkösdkor jelenik meg! Ha valakinek ötlete, óhaja-sóhaja, cikke vagy bármi egyebe volna, amivel gazdagíthatná lapunkat, úgy kérem küldje el a salgotarjani.remeny (kukac) gmail.com címre.

Forrás: Magyar Kurir