Nyomok a hóban, avagy csendes imamenet a Kápolna-hegyre

Mond, mentél már kirándulni télen? Hóban? Gondolj csak vissza bátran gyermekkorod szánkózásaira, mikor olyan nagynak tűnt a fehérség körülötted. Mikor nem számított a hideg és a fagy, s önfeledt kacajjal csúszkáltál a legkisebb befagyott tócsán az utcában. Játszottál valaha azzal, hogy megfigyeled saját lehelletedet? Esetleg próbálgattad ügyességed, eltalálod-e egy jól formázott hógolyóval a villanyoszlopot? Én bevallom, igen. S most keserédesen mosolygok, míg e sorokat gépelem, oly valóságosan megjelentek előttem ezek a képek. Elgondolkodtam, vajon miért érzek belül egy parányi szomorúságot? A válasz kézenfekvő: mert akkor gyermek voltam, most pedig felnőtt vagyok. Na de miért kell ennek így lennie? Mármint nem a felnőtté válásra gondolok… Elfelejtettem volna milyen is volt gyermeknek lenni? Nem, nem azt felejtettem el. Örülni felejtettem el.

Január 18-a előestéjén, Árpád-házi Szent Margit ünnepén immár hagyományosnak mondható zarándokútra indultunk a Kápolna-hegyre. A Karancs páratlan szépségű s egyedülálló vonulata hívogató minden évszakban, de télen, hóban és látszólag sötétben, kicsit riasztó. Sebaj, menni kell. Valami hív. Vagy inkább úgy mondanám: Valaki. S várom a „találkozást”.
A zarándokút egy olyan küzdelmekkel és örömökkel teli utazás, amely Isten felé vezető utunkat, jobban mondva életünket szimbolizálja. Én azt gondolom, az egész életünk egy zarándoklat itt a Földön. Imamenet.

A Kápolna hegy felé vezető út nehéznek ígérkezett. Amikor indultunk, kértük az Atyát, kísérjen bennünket áldása és szeretete. Én csak álltam ott a többiek között és mormoltam az imát, s közben azon vettem észre magam, nem is figyelek oda igazán. Gondolatban már úton voltam, így rá kellett kényszerítenem magam, figyeljek a jelenre, éljem át minden percét, az imát. Nem attól lesz az utam eszményi, hogy megtervezem minden mozzanatát, hanem attól, hogy teszem a dolgom, s arra törekszem, hogy a váratlan események bekövetkeztekor hagyom az Úrnak irányítani lépteimet.

Gyors „népszámlálás” következett, s kiderült: 49 hátizsákos, pirospozsgás, elszánt jelentkező gyűlt össze a somosi plébánia előtt. Nem tudom, ki hogy van vele, de én sose érzem magam idegennek olyan helyen, ahol Istent szerető emberek fogadnak. Ez egy csodálatos, eufórikus érzés, amit nem tudok szavakkal kifejezni. Ha hívő emberekkel találkozok, Isten találkozik bennünk. Értitek ezt? Mikor indultunk, még én sem értettem pontosan. De nem tettem fel magamnak a kérdést: miért kell nekem éjszakai zarándokútra indulnom a Karancsra? Valami logikusnak tűnő magyarázatot kerestem rá, s ilyen dolgok jutottak eszembe: hagyományőrzés, hazaszeretet, közösségépítés, élményszerzés. Igen, ezek mind benne voltak. De volt mögötte valami más is, ami sokkal mélyebb. A találkozás öröme. Már alig vártam, hogy mehessek, s együtt lehessek Istennel. Feldíszítettem szívem – lelkem a találkozásra. És ahogy körbenéztem induláskor, sok díszbe öltözött embert láttam magam körül. Éreztem, nem vagyok egyedül!

Aki eljött vállalta, hogy együtt, a szeret kötelékében fog haladni, segítve a másikat. Az úton olykor könnyebb szakaszokon haladtunk, beszélgettünk. Megosztottuk egymással életünk örömteli vagy szomorkás élményeit. Nem az volt az érdekes, kinek mi a foglalkozása, vagy mennyi pénzt keres havonta. Más dimenziókba léptünk. Sokkal másabb természetű kérdések kerülnek előtérbe, mint az egzisztencia. Megelőlegeztük egymásnak azt a bizalmat, melyet máskor csak óvatos tapogatózás után adunk meg a másiknak. Ezen az úton valami történt velünk. Talán visszaléptünk a gyermekkorba? Nem tudom. De az biztos, hogy arról beszélgettünk, ami bennünk van. Arról, amit érzünk vagy gondolunk a csendről, a békéről, a küzdelemről, a lélekről és arról a hatalmas erőről, amivel Isten összeköt bennünket. Beszélgettünk a helyről, ahol élünk, a természet csodálatos képződményeiről, a hegyekről – melyekből nekünk „északiaknak” jutott bőven – arról a csodálatos dologról, hogy testünk-lelkünk vágyik a szabadba, Isten ege alá. Beszélgettünk a Szentírásról, a zenéről, arról, mit jelent meglátni az Isten hajlékát bárhol a világon. Ezeket a beszélgetéseket olyan bensőségesség járta át, amely ritka kincs, s szomorú ránk nézve emberekre, hogy hétköznapjainkban oly fukarak vagyunk, s megtartjuk ezt a kincset magunknak.

Mielőtt beszélgetéseinkbe merülve teljesen elfelejtettük volna a csend szavát, András atya kérésére elcsendesedtünk, hogy ígéretünkhez híven imamenetben folytathassuk utunkat a cél felé. A kis Sámuel példáját kaptuk útravalóul, aki mély álomból ébredve feleli az Úrnak:

„Szólj, mert hallja a te szolgád.” (1Sám 3,9)

Igen, valóban meg kell hallanunk, mit mond az Úr, de ahhoz előbb be kell csukni a „külső” fülünket, s ki kell nyitni a „belsőt”. A felismerés, hogy a lélek hangja éppoly fontos, mint a kimondott szóé, nyílt titok mindenki számára. De sokszor a hallgatás sem megy egyedül. Ha segítünk magunknak és egymásnak keresni a csöndet, a jó Isten megadja a megtalálás örömét.

Míg ezen gondolkodtunk, eljött a legnehezebb emelkedő. Ez most nem vicc, tényleg meredek volt! (Hogy érzékeltessem kicsit a nehézséget, tájékoztató jelleggel írom: a Kápolna 684 m-es magasságon épült.) Összeszorított fogakkal, lihegve, egymást támogatva jutottunk előbbre, bár néha egy előrelépést két visszacsúszás követett. S mi történt ilyenkor? Az újrakezdés! Minden bizalmunkat Isten kezébe helyeztük, és nem saját képességeinkbe. Én a megjelentek alsó korosztályát képviseltem, de sokszor még nekem is komoly erőfeszítést igényelt a továbbjutás. Gondoltam magamban: „Na, most aztán elkélne egy kis segítség!” De ki segítsen itt? Aztán szétnéztem, és azt láttam, én szorulok a legkevésbé segítségre. Ez a tudat, hogy összeszedjem magam és támogassak másokat, végtelen erővel és melegséggel járta át a szívemet. S akkor megértettem, meghallottam, mit mondott nekem az Úr. Hagytam magam az Ő akarata szerint cselekedni. Lehet, hogy a segítségnyújtás egy hétköznapi cselekedet, és mindenki ezt tette volna a helyemben, de akkor mondjátok meg nekem: miért nem teszünk így mindig, mindenütt és mindenkivel? Hát nem erre kaptunk meghívást? Arra, amit a gyerekek önzetlenül, bizalommal és kérdések nélkül megtesznek? Miért megyünk el az utcán a rászorulók mellett? Miért nem hívjuk meg a csendre a barátainkat? Miért nem azzal foglalkozunk inkább, ami belül van, ahelyett, hogy a külsőségekkel törődünk?

Teltek a percek, órák, már csak pislákoló mécsesként láttuk Somoskőújfalu fényeit. A keresztalja „első fecskéi” siettek a közelben lévő haranglábhoz. A benne lakó harang álmos kondulása volt érkezésünk biztos jele. A Boldogasszonynak szentelt Margit-Kápolnában feldíszített karácsonyfa várt bennünket háborítatlan otthonosságával. Csillogó szemekkel énekeltünk, imádkoztunk és adtunk hálát. Wass Albert egyik versében írja:

„Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedéknek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szentelt vízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad… „ (Üzenet haza)

Amíg e sorokat olvastam, az jutott eszembe, annak idején IV. Béla királyunk fogadalmat tett a magyar hazáért, hogy Margit lányát születésétől Istennek szenteli. Az ő üzente az volt hazájának: a gyermekét, a számára egyik legkedvesebbet ajánlotta Istennek. Nem a pénznek, nem is egy birodalomnak, hanem egyenesen a Mindenhatónak. Példát adott ezzel országa népének: amint a gyermeke fejlődése Isten kezében, úgy minden ember hazájával s életével kapcsolatos erkölcsi döntéseit – hasonlóképp cselekedve – helyezze Isten tenyerére. S vajon ez az üzenet igaz lehet ma is? Én azt hiszem: igen. Mi azt az apró lépést tettük hazánkért ezen a szombat estén, hogy közösen vállaltunk egy utat, egy imát, egy áldozatot hozni kész szívet, amit felajánlottunk nemzetünkért. Végül is minden út apró lépésekkel kezdődik....

Aki volt már a Kápolnánál, tudhatja, hogy a hagyomány szerint a Kápolnát Margit építtette, mert itt talált menedéket a tatárok elől. A Kápolna közelében egy remetelak állt, mely egy kis szobácskából és konyhából állt. Rég nem lakott már ott senki. S mégis! Egy fiatalember jócskán előttünk járva kiment a hegyre, hogy illő módon, tüzet rakva, forró teával várja a zarándokokat a kis remetelakban. Ez nemcsak meglepetés és ajándék volt, hanem egy olyan gesztus, melyet rég nem tart számon emberi emlékezet. Nem sok embert ismerek, akinek eszébe jutott volna ez a páratlan gondolat, talán ezért sem fogom sohase elfelejteni ezt a fiatalembert.

Amikor kis beszámolóm elején írtam, az ima helyett gondolatban már úton voltam, próbáltam visszaidézni a tavalyi zarándoklat találkozásait. És már megint többet kaptam, mint amit kértem! :) Rájöttem, az Úr újabb és újabb találkozásokat tartogat számunkra, amelyeket csak akkor élhetünk meg igazán, ha teret adunk a jelennek. Kezdjünk minden utat imával! Bárcsak életem minden napját így élhetném! A mindennapi utaimon segítsen az ima ereje, kísérjenek csendesen szívet – lelket ölelő barátok, adjam bele minden erőmet és képességemet a feladataim elvégzésébe, mintha neked készíteném azt Uram.

Felmelegedett kezű, szívű, boldog mosolyú emberek hada vett körül. Fél 9 körül járt az idő, indulni kellett. S bár sötét volt az erdő, nem féltünk. Vezettek hazafelé a nyomok a hóban…

Zsu

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg