Irgalmazz annak is, akinek „csak” a csücsökben jutott hely…

 „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok.” (Róm. 12,1)

Szellemi hódolat? Vagyis amikor húsvét szent titkának ünneplésére készülünk, hódolatunk megszentelődik? Igen, lehetséges. De mitől lesz ez más, több, szentebb, mint az egyházi év többi nagy ünnepe? Tinédzser koromban, mikor elmém nyiladozni kezdett a misztériumok megértése és megérzése iránt, egy akkori kispap barátom némi fejvakarás után úgy summázta a húsvét nagyságát, mint – bocsánat a kifejezésért – a royal flösst a pókerben, ami mindent üt. Kissé pongyola a megfogalmazás, de akkori szűkre szabott fogalmaimmal megértettem, a hagyományos húsvéti vigadalom és falusi vendégség, sokkal-sokkal magasabb rendű, és régebbre nyúlik vissza, mint épp ésszel felérném.2000 évvel ezelőtt volt egy ember, aki bűn nélkül járt a földön, s mégis kínok és gyötrelmek közt keresztre feszítették. Egészséges emberi reakciónk egyenesen egy dühkitörés lenne ezt az igazságtalanságot hallva. Még hogy megölni egy embert?! Na de miért? S ha ez a kérdés nem lenne elég, van még itt egy pár: halála után a mennybe ment? S a mi bűneink vitték a keresztfára? Hogyan lehetséges ez? Úgy kérem, hogy Jézus Krisztus megtestesítette számunkra mind azt a földi életünk során elérhető legnagyobb JÓ-t, amiért célja és értelme van az életünknek. S minden egyes cselekedetünkkel, mellyel hátráltatjuk ezt a bennünk kibontakozó JÓ-t, az ő életéből veszünk el egy lélegzetvételnyit. Na meg a sajátunkból. Mindent megteszünk, hogy hosszú és boldog életünk legyen: figyelünk a reform táplálkozásra, felhalmozzuk anyagi javainkat, körbevesszük magunkat olyan tárgyakkal, amelyeket hasznosnak és esztétikusnak gondolunk, sokszor mégsem vesszük észre, hogy Isten a tenyerén nyújt számunkra mindent, ami tökéletes boldogságunkhoz elegendő. Ez kicsit kézzel foghatóbban annyit jelent, hogy Isten ajándékot nyújt, s legnagyobb vágya, hogy elfogadjuk azt. Mire mi mit teszünk? Visszautasítjuk. Ilyen ajándék volt az Ő fia is. És sokszor őt is visszautasítjuk. Tudom, abszurd felvetés, de csak egy pillanatra belegondoltad már magad Isten helyébe? Önzetlenül és tiszta szívvel adod a hibátlan ajándékodat, és visszadobják, elfordulnak tőle!  Mi ez, ha nem esztelenség? 2000 év után ugyanolyan emberek vagyunk, mint a Jézus korában élők. Vannak bűneink, s számunkra ugyanúgy felkínálja a mindenható Isten a bűnbocsánatot, ha komolyan és őszintén kérjük azt. Ne féljünk bevallani a bűneinket, Isten úgyis látja. Nála nagyobb „kritikus” pedig nincsen. Amikor a szentmisén részt veszek, megpróbálom megvalósítani a fent idézett levélrészlet sorait. Testemet adom Istennek élő és szent áldozatul. Nagyhéten, mikor felnőtt asszisztenciával vonul Isten színe elé a pap, olyan emberek veszik körül, akik megpróbálnak a liturgikus ünneplésben teljes, tudatos és tevékeny részt vállalni. Nehogy azt higgyétek, hogy ez egy nagy felhajtás! Ez egy nagyszerű és megtisztelő szolgálat. Öröm, és alázat is egyben: hogy mi, bűnös emberek is az oltáriszentség elé járulhatunk. Részben a hívőknek, Nektek szól, részben értetek van. Tanúságtétel. Egy Test tagjai vagyunk mindannyian, s mindenkinek más a helye, a feladata és a szerepe. Nagyhéten engedjétek be szívetekbe azt az ajándékot, amit adni szeretnénk nektek: a kegyelem által éljük át közösen az ünnepet, testvérként.

„Mert ahogy egy testben több tagunk van, s minden tagnak más a szerepe, sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként azonban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: aki a prófétálást kapta, tegyen tanúságot a hit szerint, aki tisztséget kapott, töltse be tisztségét, aki tanító, tanítson, aki a buzdítás ajándékát kapta, buzdítson, aki jótékonykodik, tegye egyszerűségben, aki elöljáró, legyen gondos, aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömest.” (Róm. 12,4-8)

             Mikor felnőtt, meglett emberek ministrálnak, mindig megdobban a szívem. Az én gyermekkoromból kimaradt a ministrálás. A padból mindig irigykedve néztem azokat a gyerekeket, akik felolvashattak, vagy átnyújthatták a bort és a vizet az átváltoztatáshoz. Azt gondoltam, ez egy olyan kiváltság, amelyben nem részesülhetek, mert bizonyára van valami olyan nagy bűnöm, amely miatt nem enged a lelkiismeretem oly közelről szolgálni az Urat. Teltek az évek, s szép lassan beletörődtem, hogy én Krisztus testének olyan tagja vagyok, amely bűnei miatt a perifériára szorította önmagát. Felnőttem, mire utam azon részéhez értem, melyben beköszöntött ez a gyermekkori álom. S tavasz nyílt a szívemben, mert rájöttem, nemhogy távol nem vagyok a tagok közül, hanem Jézus szíve csücskében kaptam helyet. Én nem élményeket, hanem időt kaptam megérni, mint egy szép gyümölcs a fán, hogy fel tudjam mérni, mekkora csoda történik a szentmisében. S azóta is, minden egyes szentmisében megköszönöm az Úrnak, hogy tisztelettel, méltósággal és békével fordulhatok felé és felétek. Megmutatta, hogy vakon bízhatok az Ő jóságában, mert bármit cselekszek az Ő akarata szerint, az feltétlen jót fog hozni az életembe, bár ennek a kapunak a türelem a kulcsa. Így kérlek benneteket, mikor felnőtt embereket láttok szolgálni az Urat, nézzetek rájuk azzal az irgalommal, mellyel az Úr tekintett rám.

Zsu

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg