Halotta(in)k napja

Bár szokatlannak tűnhet, de engedjétek meg, hogy egy a rádióban ilyentájt sokat hallható dal szövegével kezdjem történetemet.

„Mindazokért, kiket nem láttunk már régen,
Akik velünk együtt ünnepelnek az égben,
Kiknek őrizgetjük szellemét,
Mindazokért egy-egy gyertya égjen….”

(Demjén Ferenc)

Halottak napja. Benne a szó, halott, igen súlyos számomra, pedig nem kellene, hogy az legyen. Van benne valami megváltoztathatatlan. A halál az elmúlást szimbolizálja. A csöndet.

Kicsit elkalandoztam gondolataim folyamában, vajon milyen „halálélményeim” (ha szabad ezzel az általam alkotott furcsa szóval élnem) vannak? Itt nem csak az ismerősök, közelebbi vagy távolabbi hozzátartozóim halálára gondolok. Vagy arra, hogy nap mint nap találkozunk a televízióban, filmekben játszódó, könnyfakasztó búcsúkkal teljes elmúlással és az ellenoldalon álló lélektelen, kivégzésszerű elmúlással. A végletektől eltekintve, valahol a kettő között van az általam tapasztalt valóság.

Végignézzük más emberek halálát, akár filmen, akár valósan, s eljön majd az a pillanat, amikor „lepereg előtted is életed filmje”. Bevallom őszintén, sajnos már volt alkalmam megtapasztalni, milyen érzés. Nem volt valami felemelő. Pillanatok alatt eszembe jutott az édesanyám mosolygó arca, egy édes simogatás a gyerekkoromból. Hirtelen nagyon fontos lett, súgtam e reggel a még alvó férjem hajába, hogy szeretem? Csak álltam, s szinte számon kértem Istent: csak ennyit kaptam? Ennyi volt földi pályafutásom? Tudom, hogy ez után kezdődik az új élet, melynek soha nem lesz vége, de önző módon ordított bennem félelemmel teli énem, hogy így nem hagyhatok itt mindent és mindenkit. Még nem szerettem eleget!

S míg ezen gondolatok között pöröltem Istennel, rájöttem, az Ő kezében van a döntés. Egyszer is megköszöntem neki azt, hogy a világra születtem? Akkor mi jogon kérném számon, hogy visszaveszi, ami az Övé? Rájöttem, eddigi életemben nem szántam elég időt arra, hogy felkészüljek a Vele való találkozásra. Az élet teljességére. Elragadtak kérészéletű örömeim, bánataim, az általam soknak hitt tennivaló. Mindenre szántam időt, csak az imára nem. Legalábbis nem úgy, és nem annyit, amennyit kellett volna.

Aztán a jó Isten megadta a választ. Élek, ma is itt vagyok köztetek. Nem azért, mert én annyira jó vagyok, sőt! Épp ellenkezőleg! Akkor jöttem rá, van valami célja velem. Azért vagyok itt, hogy jobbá legyek, és segítsek nektek is azzá lenni. Boldognak, őszintének, nyíltszívűnek, de főleg és elsősorban Isten szeretőnek. Azóta nem telik el nap, hogy ne adjak hálát minden percért, amit ezen a földön együtt tölthetünk. Isten megtanított arra, hogy nem a halál beálltának pillanatán van a hangsúly. Nem meghalni kell szépen tudni, hanem ÉLNI!

„Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát.”(Mt. 25,13)

S pontosan azért, mert nem tudjuk eljövetelének sem a napját, sem az óráját, minden nap, amely megadatott nekünk, Isten jelenlétében kell összpontosítanunk kapcsolatainkra, szeretteinkre, a napi tennivalóinkra, amelyet a Gondviselés jóvoltából megélhetünk. Ha probléma, feladat megoldás elé állok, netán egy konfliktust kell elsimítanom embertársaimmal, mindig arra gondolok, Istennek tetsző legyen, amit és ahogyan teszem. Sokszor nem könnyű bevallom. Még így sem mindig sikerül. De megpróbálom, mert nem e világból való erőt kapok hozzá. Imádkozom. Kérlek, imádkozzatok Ti is. Tegyétek meg ma. Ne várjatok vele holnapig.

Máté evangéliumában olvashatjuk: legyetek éberek. Másképpen: virrasszatok. De hogyan virrasszunk? Tudjuk, hogy az virraszt jól, aki szeret. Akkor várjuk Jézust, ha szeretjük Őt, és izzik bennünk a vágy, hogy találkozzunk Vele. És azzal várjuk, ha konkrétan szeretünk: ha Őt szolgáljuk például azokban, akik közel állnak hozzánk; vagy ha elkötelezetten dolgozunk egy igazabb közösség, társadalom építésén. Maga Jézus hív meg minket arra, hogy így éljünk, amikor elmeséli azokról a szolgákról szóló példabeszédet, akik uruk hazatértét várva gondoskodnak a talentumok kamatoztatásáról.

Amikor halottak napján évről évre kimegyek a temetőbe, meggyújtok egy gyertyát csöndben, hogy fénye világítson azokért, akik már nincsenek közöttünk. Megköszönöm őket Istennek. Ők mind – mind tanítottak bennünket valamire. Éltek példamutatóan, és olykor hibát hibára halmozva, de az ő hibáikból mi is tanulhatunk. Minden jóért és rosszért hálát adok, mert hiszem, hogy minden, amiért tudunk hálát adni, a javunkra válik.

Zsu

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg