Gondolatok egy vasárnapi szentmiséről...

Sokat gondolkodtam, milyen élmények is értek engem vasárnap délelőtt a búcsúi szentmisén. Már előre készítettem a szívem a jó Isten, s kisboldogasszony tiszteletére. Gyermekkoromat idéző ünnepi készület volt ez: testben s lélekben.

A vasárnap valahogy mindig más, mint a hét többi napja. Reggel illatos nyári szellő, napsütés fogadott, a templomba lépve pedig mosolygó, ünnepi diszbe öltözött emberek. Láttam, más is nagy igyekezettel készült, s ez jó. Nagyon jó. Ez jelent valamit. Ez azt jelenti, hogy Isten él, és ott van a gondolatainkban nem csak szentmisén, hanem már otthon, az utcán és más emberek társaságában is. Ha valaki Isten akaratában éli a jelent, akkor Isten él benne, és ha Isten él benne, akkor szeretet van benne. Ez a tudat már önmagában felemelő, az pedig, hogy a templomban összegyűlünk az Ő nevében, csodálatos esemény.

Bibliai idézetek sora jutott eszembe. Mennyi de mennyi helyen adja tudtunkra Isten, hogy közösségi életre szánt el bennünket. S ez mekkora felelősséggel jár! Mert azzal, hogy tagjai vagyunk egy közösségnek, még nem bújhatunk el a templom szegletében, mintha ott sem lennénk. Isten előtt 100%-ig egyek vagyunk, mert előtte mindenki EGY! Mindegy gazdag e vagy szegény, fiatal vagy idős. A templomból kilépve rólunk, s az egymáshoz fűződő viszonyunkról ismeri fel a világ, tanítványai vagyunk-e vagy sem. S ez bizony felelősség. Amíg a templomban vagyunk, mindenki magáénak érzi Jakab levelének részletét: „Szeresd embertársadat, mint saját magadat.” (Jak. 2,9) Mert akit a Szentlélek vezet, az nem ítélkezik, nem gondol rosszat a másikról, úgy szereti felebarátját, mint önmagát. Megvan benne az a hihetetlen evangéliumi erő, hogy „odatartsa a másik arcát is”. De bennünk van ez a hétköznapokban is? A templomon kívül is? Nem könnyű mindig megélni a szeretetet. Amikor kapcsolatainkat belepi a por, s alábbhagy az egység, akkor üti fel fejét az irigység, akkor vesszük észre mások hibáit, tökéletlenségét, s kezdünk el ítélkezni, ezzel még inkább gátolva a szeretet áramlását.

Aki a jelen pillanatot éli, az a körülményeknek megfelelően türelmes, állhatatos, szelíd, teljesen szegény, tiszta és irgalmas, mert szeretetét a legmagasztosabb és leghitelesebb módon fejezi ki. Valóban szereti Istent teljes szívéből, teljes lelkéből és minden erejéből, mivel bensőleg megvilágosodott és olyan életre törekszik, ahol tündökölnek az emberi és keresztény erények. A kereszteléskor tett ígéretünk szavaiban visszhangzik, hogy ellene mondunk a bűnnek („menekülünk előle”), és a jóhoz csatlakozunk („törekszünk rá”).

Veni Sancte! – Jöjj Szentlélek!

A Szentlélektől ered a gyökeres változás, a képesség és az erő, hogy valóra váltsuk ezt a magatartásformát. A Szentlélek Isten Szeretete, aki bennünk lakva átformálja szívünket, saját szeretetét árasztja szét benne, és megtanít arra, hogy szeretetben és szeretetből tevékenykedjünk. A szeretet irányít majd bennünket, megsúgja, hogy hogyan reagáljunk azokra a helyzetekre és választási lehetőségekre, melyekben cselekednünk kell. A szeretet tanít meg felismerni mi a jó és mi a rossz. A szeretet ösztönöz arra, hogy mások javát keressük.

Nem „külső irányítás” alatt állunk, hanem annak az új életnek az alapelvei vezetnek bennünket, amelyet a Szentlélek ültetett belénk. Erőnk, szívünk, elménk és valamennyi képességünk a „Lélek szerint” tud működni, mert a szeretet egyesítette őket. Csak akkor vagyunk hiteles keresztények, ha szeretetben vagyunk.

Ezt a hitelességet láttam én vasárnap minden ember arcán. Azt a megnyugtató tudatosságot, hogy: Igen Istenem, csak akkor döntök jól, ha melletted döntök, s lám, itt vagyok. S rajtam kívül megannyi ember, akinek lelkében hasonló gondolatok fogalmazódnak meg, s ők legalább annyira örülnek nekem, amennyire én nekik. Ez ad erőt és bátorságot, hogy egységben legyünk. Mert:

„A mindenségben ott lakik az egység,

keressétek egymásban a békét...”

Zsu

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg