DR. BARÁTHI OTTÓ: Húsvét, alleluja!

    A sok, meghitt-szép keresztény ünnep közül szerintem az egyik legmagasztosabb, legimádságosabb kétségtelenül a húsvét. Ebben a keresztény vallási kultúrkörben az égi kegyelem különös kiáradásának tanúságaként Krisztus kínszenvedésére emlékezünk és feltámadását ünnepeljük. A keresztény ember számára ezért is a húsvét az egyházi év középpontja. Krisztus feltámadása ünnep, a szó legvalódibb, legnemesebb értelmében. Húsvét – az én kedvelt definícióm szerint   –   az emelkedett együttlét jeles eseménye, sorsfordító ideje.

     Ezt az ünnepkört sokféleképpen körülírták és jellemezték már, a talán leggyakrabban és leginkább hallható-olvasható, mások megfogalmazásában, de véleményem szerint is leginkább elfogadható meghatározás, miszerint a húsvét elsősorban az újjászületés, a megújhodás és a megtisztulás ideje. Húsvét az élet győzelmét hirdeti a sötét halál felett, és így a húsvét a feltétel nélküli remény, az erőt adó, lélekemelő bizakodás ideje is.

    Előttem ez idő szerint mindig, minden évben visszatérően gyermekkorombeli hűvös, harangzúgásos húsvétvasárnapi hajnalok sejlenek fel, húsvét hétfőn pedig   ködösen, kavargóan, kaleiodoszkópszerűen a jó hangulatú népszokások, játékok kellemes órái derengenek fel, gondolatban mindig újraélem, hogy kedves diáktársaimmal, a legjobb barátaimmal locsolkodni indulok… Amit már régen nem teszek, jószerivel már a képzeletben sem, nem is tudom miért. A múló évek során valahogy fokozatosan leszoktam a húsvéti népszokások egyik legszebbikéről, mint annyi más reménykeltő rítusról, nemes hagyomány gyakorlatáról, ápolásáról. Talán e kegyetlen  kor tette ezt velem? Vagy csak az észrevétlenül gyarapodó éveim száma? Életkorom előrehaladtával viszont, mintegy kárpótlásként, húsvétkor –  Krisztus feltámadására emlékezve, talán természetes és érthető  módon is – mind többet meditálok. Például arról, hogy mi végre és hogyan is él az emberiség e földi létben, a magyarság itt a Kárpát-medencében,  embertársaim e szűkebb pátriában, Palócországban, avagy éppen Nógrádban és  székhelyén, Salgótarjánban.

    Nem tagadhatom számomra a húsvét, „benne” kiváltképp Krisztus feltámadása maga a döbbenetes rejtély, a megfejthetetlen misztérium. Máskor is, de húsvétkor mindig újra meg újra elgondolkodom, mit jelent a feltámadás nekem, mit jelent nekünk, embereknek?  Félreértés ne essék! Nem elsősorban a szkepszis munkál bennem, a kétely késztet,  de az örök emberi kíváncsiság fúrja az oldalamat, a megértés vágya motivál, sarkall  meditációra. Végül is egyetértek azokkal,  akik azt vallják, hogy a feltámadást –  mivel abszolút kívül esik a  beláthatóságon, a horizonton és minden emberi megtapasztaláson –   csak a hitben lehet megragadni. Ezért fogalmaz így XVI. Benedek pápa egyik homíliájában (szentírás-magyarázó elmélkedésében – B.O.): „Krisztus feltámadása – ha használhatjuk az evolúció elméletének nyelvezetét – a legnagyobb mutáció, a legdöntőbb ugrás  egy teljesen új dimenzió felé, amely az élet és annak fejlődése hosszú történelmében valaha is történt ugrás egy teljesen új rendbe." A feltámadás feltétlen  hite nem leírt legendák és misztikus mesék továbbélése, amely reményt ad az embernek, de semmi köze a való világhoz. Ellenkezőleg, ez a hatalmas hit tehet képessé bennünket arra, hogy felülmúljuk önmagunkat, mi is részesei legyünk az „evolúció legjelentősebb mutációjának" (www.ujember.hu, 2008. március 23-30. – B.O.)

    Húsvétkor sok minden más is gondolkodásra, mélyebb meditációra ösztönöz. Az értelmes-érzékeny ember – tételezem-tudom is – elgondolkodik, elmereng szűkebb és tágabb környezete kesze-kusza kapcsolatrendszerén, embertársai, szerettei, családja és saját sorsán, mintegy kiutat, kapaszkodót keresve, hogy hibáit helyrehozhatónak tudhassa, vétkei és bűnei alól magát feloldozhatónak érezze, mások iránt a megbocsátás erényét is gyakorolhassa.  A jóakaratú ember magába száll:  imádkozik vagy „csak” befelé fordul, de mindenképpen reménykedik, hogy botlásai után mindig marad majd ereje újra meg újra talpra állni, lesz kitartása, szívóssága és akarata az előtte tornyosuló akadályokat leküzdeni,  megkezdett útját egyengetni, aztán  azon – még ha nem is tükör sima, még ha valamelyest göröngyös is marad –   tovább járni. Napjaink túlzottan is  racionális, számító és minden áron érvényesülni, győztesnek lenni és nyerni kívánó embere aligha kívánja megélni Krisztus keresztútjának kínzó stációit, de – azt hiszem, sőt meggyőződésem – csak jót tehet neki, ha legalább gondolatban átéli.

    Jézus szenvedéstörténetének szakaszai, kínszenvedésének stációi, keresztútjának állomásai, testének súlyos sebei, ugyanis mintha tükröt tartanának elénk: hányszor voltunk magányos embertársunktól elforduló, alattomos, alvó tanítványok, mesterünket megtagadó, eláruló Júdások, elveinket

félelemből-gyávaságból feladó Péterek, dönteni tehetetlenségtől, kényelemből képtelen pilátusok, abszolút akaratgyenge, arctalan tömegtöltelékek, parányi percemberek, a mammontól manipulált mamelukok, mások szerencsétlensége, szenvedése mellett közönyösen elhaladó béna bámészkodók. A tükörbe nézve magunkat bizony szégyellhetnénk, akár magunkat kárhoztathatnánk és  sirathatnánk is.

    Csakhogy húsvét éppen a remény és  a bizakodás feltétlen ünnepe is. Jó okunk van arra, hogy Krisztus feltámadására emlékezve ne csak a halálról gondolkodjunk új módon, de földi életünk minden momentumáról, mozzanatáról, vonatkozásáról és viszonyrendszeréről is. Húsvét fényében és örömében  jó lesz meglátnunk, hogy a súlyos gazdasági, pénzügyi, társadalmi és erkölcsi válságunkból való  mindannyiunk által hőn óhajtott kilábalás,  a stabilizáció, majd a felemelkedés, később a fenntartható fejlődés, a majdani  jobb sors és szerencsésebb jövő, a békesség,  a boldogulás és a megbecsülés a népek nagy családjában nem mástól – elsősorban önmagunktól, magyarságunktól, népeink, nemzetünk összefogásától  függ. A jó Isten segítsen minket, minden jóakaratú magyar embert határainkon innen és határainkon túl!    Itt a húsvét – halleluja!

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg