Húsvét: maga a megújulás

       Megint elszaladt egy év, megállíthatatlan, már-már veszélyes rohanásnak tűnő folytonossággal forog az idő kereke. Ezt leginkább – tapasztalataim szerint – az ünnepek vétetik észre, amikor megállhat az ember, amire a hétköznapok rohanása, taposómalma aligha vagy csak kevésbé alkalmas. Ezért is különösen szép és varázslatos minden ünnep, amelyek sorában is az egyik legkiemelkedőbb, de mindenképpen legmagasztosabb a húsvét.

      A húsvét ünnepe, amit minden ember habitusától – talán még lakóhelyétől, életkorától és családjától is – függően merőben másként élhet meg és mást gondolhat róla. Gyermekeinknek a húsvét a nagy fülű, kedves kis nyuszit, a kisbárányt és a csoki-tojást jelenti, fiataljainknak remélhetően még napjainkban is a locsolkodás élményét adhatja, a hívő keresztény Jézus Krisztus szenvedéstörténetét idézi és feltámadását ünnepli, a meditatív magafajta pedig esetleg az élet és a halál misztériumán morfondírozik, a lét és nemlét esetlegességén tűnődik. 

    Magát a húsvét ünnepét sokféleképpen körülírták, karakterizálták már és a feltámadás primátusán túl az újjászületés, a megújhodás, a kikelet idejeként, tavaszünnepként is definiálták és határozzák meg napjainkban is. Húsvét az élet győzelmét hirdeti a halál felett, és így a húsvét a feltétel nélküli remény, az erőt adó, lélekemelő bizakodás ideje is. Nekem – nyilván sokan vannak ezzel így mások is – pedig vannak mindig visszatérő gondolataim, mondhatnám inkább mélyről feltoluló és feltörő emlékeim. Minden évben ilyenkor – beszéltem, írtam róla már máskor is talán – gyermekkorom hűvös, harangzúgással teli húsvét reggelei sejlenek fel.  Felidéződik bennem a csendes családi készülődés a templomba, körmenetre, körülvéve valamiféle titokzatos miliővel. Jó hangulatú népszokások, pajkos játékok kellemes órái derengenek fel, gondolatban mindig újraélem, hogy osztálytársaimmal, a legjobb barátaimmal locsolkodni indulok. Ez a visszaemlékezés maga folytonosság, a kontinuitás élménye, és paradox módon a megújulásé is. Mert csak a múlt emlékei hasonlóak, a jelen és az eljövendő felsejlő képe mindig más. Ha nem is igazán új, hiszen a volt folytatása – másként, más módon, megújulásként.

   Ilyen és hasonló gondolatokat vált ki belőlem a húsvét ünnepe, máskor is megélt, mégis más, magyarázhatatlan, titkokon tűnődő, szemlélődő lelki állapotot. Ilyenkor azt érzem, a húsvét képes kiemelni igazán az embert a hétköznapokból, s valahogy jóval túl is mutat azokon. Számomra a húsvét azt jelenti – még egykor a nagyi és szüleim plántálták belém –, hogy a transzcendens és a világi lét jószerivel egy és ugyanaz. Amikor aztán magam a lét és nemlét ellentétén vagy éppen integritásán gondolkodom, a húsvét üzenete is egyértelműen megfogalmazódik bennem, és ez az élet feltétlen tisztelete. Húsvét üzenete – Jézus szenvedéstörténete nyomán -, hogy a másokért hozott áldozatból új élet fakad. Ez érvényes a család, a kisebb-nagyobb közösségek és a nemzet egészére is. A húsvét az élet egyik ünnepi állomása, áldásos állapota, amely a közösségek életében is az összetartozás érzését válthatja ki. Azt sugallja, hogy nincs reménytelen és kilátástalan helyzet. Hangulata különösen kisugárzó: nemcsak vallási körökben, de azon kívül is hat, hiszen az életet igenli, ami pedig az új élet megjelenésének, a születésnek, a gyermekáldásnak az örömét is jelenti.

    A húsvét kisugárzása a tavasz tündéri tüneményességében, a megújulás miliőjében is megmutatkozik, amely inspirációt és erőt adhat törekvéseink megvalósításához, a teljes élet igenléséhez, még ha – nagy valószínűséggel – újabb áldozatok árán is. Olyan időket élünk, amikor – egész gazdaságunk mély válságában, társadalmunk morális krízisjelei közepette – valóban úgy érezhetjük, soha nem volt még nagyobb szükség a megtisztító megújulásra. Hordozza húsvét ezt a fajta megújulást magában, nemesedjék lelkünk a feltámadás örömétől, a megújulás hitébe vetett bizalomtól!  Legyen áldott ez a húsvét minden jóakaratú ember számára! 

Salgótarján, 2010 húsvétján

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg