„Boldog az az ember, akit te segítesz, akinek szíve zarándokútra készül” (Zsolt 84,6)

“Tudod kislányom – kezdte nagymamám elmerengve – régen, búcsú idején böjtöt kellett tartani, míg Szentkúton meg nem gyónt az ember. Tarisznyádban egy kupa forró tej, két szelet kenyér, ez volt az esti betevő. Ma már más világ van, nem kötelező se búcsúba, se gyalog menni. De ha elindulsz többet ér, mert szíved akarata visz az útra, nem a kötelesség. A mai zarándokok út közben gyónnak..."

Nagyikám, akinek szeme büszkén felcsillant, mikor hétfőn elmeséltem neki merre jártam a hétvégén, ezt a        fent idézett zsoltárrészletet juttatta eszembe. Szombat hajnalban útnak indult Somoskőújfaluból az a 33    ember, akik a II. Kis-Csíksomos-lyói zarándokút résztvevői voltak. Ők pontosan ezek közé a mai       zarándokok közé tartoznak. Bizonyára mindegyiküknek megvan a maguk magyarázata, miért jöttek el, engedjétek meg azonban, hogy megosszam veletek egyszerű, de remélem számotokra is szívet-lelket melengető élményeimet.

1. NAP

Én azért mentem, hogy Istennel lehessek. Hogy tisztábban lássak. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy hiába próbálkozok a kereséssel, az imával, valahogy olyan nehezen találom meg Jézus Krisztust a mindennapokban. Aztán rájöttem azért, mert rossz helyen keresem. Megpróbálom nap mint nap átformálni   Őt az én képmásomra, a saját elképzeléseim szerint, s nem hagyom neki, hogy fordítva legyen. Így aztán úgy döntöttem, adok egy lehetőséget magamnak és a jó Istennek, hogy közösen VELE, a természetben járva visszataláljak az Ő útjára. Egy kicsit lelassítva, mert ha nem figyelek oda, ennek a rohanó életnek a vonata nem felvesz, hanem elgázol.

Nos, kicsit tovább görgetve a mese fonalát, valahol Kercseglaposon folytatom történetemet. Ez volt első pihenőnk színhelye. A csapat élén haladó legifjabb, mosolygós kis zarándoktársunk egy hatalmas fatörzshöz dőtve pihentette keresztünket, melyen illatos kis fehér virágokból font koszorúnk díszelgett. Reggeli elemózsiánk elfogyasztása után András atya vezetésével előrehaladva, vettük imafüzeteinket, s közösen énekelve, imádkozva gyűjtöttük lábunkba a kilométereket. Amíg csendben haladtunk az erdőben, az az érzésem volt, mintha egyedül lennék az egész erdőben. A reggeli madárcsicsergésen kívül semmi egyebet      nem hallottam. Mikor felnéztem azonban láttam, mindenki egymást támogatva halad, s társalog... Istennel.

Dél elmúlt pár perccel, mikor a Zsidóhegy lábánál csatlakozott hozzánk a csapat azon fele, akik a kicsit könnyített túrát választották. Így a majd' 60 főre duzzadt boly, kisebb csapatokba verődve haladt földúton, kavicságyon, műúton egyaránt, vissza-visszanézve a Karancsra, ami egyre távolabb került tőlünk. Bár én      most e lapon óriásléptekkel haladok, a valóságban nem volt ilyen könnyű. Telt azonban ügyesen az idő, hisz újabb és újabb ismerősökkel vetődtünk egymás mellé. Sokáig azt hittem, csak én vagyok úgy, hogy találkozok valakivel a templomajtóban, váltunk pár kedves szót, aztán úgy válnak el útjaink, hogy: “Majd beszélünk, jó?” Persze, jónak jó, csak épp időt nem szakítunk rá, pedig mire, ha nem egymásra? Csodás alkalmat adott most erre a jó Isten, hogy összekovácsolódva még hitelesebb keresztényként haladhassunk nemcsak Szentkút, hanem egymás felé is.

Késő délutánba hajlott napunk, mire a szentkúti forráshoz érve nagy-nagy öröm és frissesség lett úrrá rajtunk, különösen, mikor megláttuk azt az óriási ajándékot, amivel vártak bennünket. Marika néniék - engedtessék néven neveznem őket – hatalmas kondér forró levessel, friss kenyérrel várták a fáradt és átfázott zarándokokat. Az a családias légkör, amit teremtettek számunkra, hatalmas szívről és szeretetről árulkodik. Arról a bátorításról, hogy nem néznek ránk furcsa szemmel, mintha jókedvünkből mennénk kirándulni az erdőbe (ahogy azt oly sokan gondolják rólunk), hanem biztos támaszt nyújtanak. Mi saját elhatározásunkból, nélkülük indultunk útnak reggel, s ők mégis olyan anyai szeretettel vártak mindnyájunkat, akár a mosolygó szentkúti Szűzanya szobor.

A szentmisére keresztaljaként vonultunk, mint Csíksomlyón ezen a napon több ezer zarándoktársunk. Voltak ott gyalogosak Szécsényből és Abasárról is, de sokan kijöttek autóval salgótarjáni és somoskőújfalui templomainkból is, egy-egy mosollyal megköszönve, hogy továbbvisszük ezt a szép régi hagyományt, amelyre ők erejük fogytán már képtelenek.        Mégsincs okuk a szomorúságra, mert nem maradt termés nélkül az a legnagyobb jó, melyet őseink belénk plántáltak kezdetektől. Hogy amint a kicsiny növény a leveleit, úgy mi is fordítsuk a FÉNY, JÉZUS KRISZTUS felé életünket, s minden szeretetünket s tudásunkat állítsuk az Ő szolgálatába.

A szentmise végeztével a hazamenők útra keltek, mi pedig a csillagok alatt, a tábortűz     fényénél énekeltük, beszélgettük át az estét. 23 órától éjszakai keresztútra indultak páran közülünk, mások aludni, ki honnan gyűjtötte energiáit másnapra az Úrtól. A nyugodalmas éjszakát, a jó halál kegyelmét, és a boldog ébredést adja meg nekünk a Mindenható.

2. NAP

“Pálinkás jó reggelt!” Köszönt be 6 órakor András atya az ajtón abba a kis zarándokházba,    mely óvott bennünket az éjszaka csendjében. Kis túlzással - frissen ébredtünk. De milyen    mások voltak ám azok a reggeli pillantások! Úgy is mondhatnám, családként ébredtünk. Közös reggeli után indult az út második szakasza, természetesen imával, énekszóval, vidáman. Akkor még a felhők is meghagyták nekünk azt az örömet, hogy csak az eső lábát kémleljük az égen. Ütemes léptekkel igyekeztünk, hogy az előirányzott itinerhez tartani tudjuk magunkat, mígnem lehullott az első súlyos esőcsepp az égből. Aztán a többi is megírigyelte, s mindegyik a mi nyakunkba vágyódott. Ekkor atya somolyogva hátrafordult, s “bátorításul” ennyit mondott: “Én szóltam! Csak az jöjjön, aki bírja…aki tudja, hogy végig csinálja...”. S végül is igaza volt.    Teljesen más úgy imádni az Istent, hogy süt ránk a nap, mint küzdve az természet erőivel. Na de kérem?! A hétköznapi élet nemde ugyanilyen?! Csak ott sokszor nem az elemekkel küzdünk, hanem önmagunkkal... A rosszaságunkkal, a bűneinkkel, az önmegtartóztatásunkkal és a vággyal a jóra, amit valamiért oly sokszor gátolunk. De miért is? Ez a kérdés nem az enyém,    ezt tegye fel mindenki magának...

Akkor és ott a mezőn úgy éreztem, nem valami mozgalmas ez a hétvége. Tulajdonképpen nem csinálok semmi különöset. Sőt. Én “csak” gyalogolok és imádkozom. Nem voltunk sokan,   15-en. De míg “cuppogtunk” az agyagos földeken hazafelé, egyre másra jöttek a baráti telefonok, érdeklődő s aggódó kérdések: merre járunk? Jöjjenek segíteni? Hozzanak meleg ruhát, esetleg elvigyenek valakit kocsival? Bírjuk még? Telefonált ott aggódó édesanya, orvos, jegyespár és még sorolhatnám. De hisz nem is 15-en vagyunk! Sokkal-sokkal többen! Gondolatban velünk zarándokolt az egyházközség. S ennek jelét venni – ha csak telefonon is – hatalmas erőt adott.

A könyörtelenül zuhogó eső ellenére, majd' 10 órás gyaloglás után, botokra s egymásra támaszkodva lassan szemünk elé tárult az egyre ismerősebb táj, az integető bodzavirágok és a hazai kertvégek. Siettünk... szentmisére. A faluba érve tüzes kemence melegével, száraz ruhával és cipővel vártak az itthoniak, de szeretetük, csillogó szemük sokkal többet jelentett. Így együtt - akár a testvérek – büszkén, s mérhetetlen örömmel vonultunk keresztaljaként ismét az Úr elé.

Míg meghallottam az olyan jól ismert bevezető szavakat: „Az Úr legyen veletek...“ tenger érzelem öntötte el lelkemet, zokogtam és ujjongtam ott legbelül, tudod, ott legeslegbelül, ahová csak a jó Isten tud beférkőzni. Mert valóban velünk volt! Mikor hátrafordultam, s nyújtottam békejobbot a mögöttem ülőknek, hirtelen idős asszonyok keze kapaszkodott belém, s azt éreztem, ezzel a meleg kézfogással és hálás tekintettel mondanak köszönetet azért, hogy elvittük szívünkben őket is. Hogy teszünk azért, a béke napja valóban közel legyen. Te ugyanolyan fontos láncszem vagy ezért Isten előtt, mint bármelyikünk.

Amíg úton voltunk, s mikor megérkeztünk, úgy éreztem, két álló napon át monoton gyalogoltunk az erdőben, oly egyforma volt minden levélről legördülő esőcsepp, minden emelkedő és magasles. Most? Most minden olyan más!!! Azóta visszanéztem a fényképeket. Mások az arcok, és sziklaszilárdan állítom, mások a lelkek is, ahogy haladsz előre az időben. Fejlődő, változó, formálódó.... s mi a legmeglepőbb? Az, hogy a visszaúton készült képeken, szinte mindegyiken nevetünk. A szemünk! Szerintem ezen nincs mit magyarázni... Isten oly sokszor megmutatta magát, annyi, de annyi élményt, örömet, küszködést adott ez alatt a 60 km alatt, hogy minél több idő telik el azóta, hogy hazajöttünk, egyre inkább beleborsózik a hátam, ha rá gondolok.

A zarándok kedves az Úrnak. Megajándékozza mindazzal, mire szíve vágyik. De vajon TE tudod, hogy a TE szíved mire vágyik? És hajlandó is volnál tenni érte? Vállalnád? Ne félj!    Jövőre újra elindulunk...

Zsu 

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg