Egy nem átlagos szombat este... avagy, az Isten már megint többet adott

Szombat este az elmúlt idők legnagyobb közösségi élményének lehettem részese. Lehet, hogy csak nekem volt akkora élmény, de szeretném most leírni, ha úgy tetszik világgá kürtölni, mitől olyan különleges ez az én látószögemből.

Nem tudom, ki hogyan készül az ilyen találkozásokra, de én már előre elképzeltem, vajon hányan leszünk, látok e újra ismerős vagy megismerésre váró arcokat, és egyáltalán, mennyire lesz göröngyös az a keresztút. Aztán eljött a szombat este. Várakozáson felüli volt. S hogy miért? Mert az én várakozásaim kicsinyesek. Azt gondoltam: ebben az őszi esős időben nem fognak jönni az emberek. Na jó, biztosan lesz, akit nem riaszt vissza az eső, de akkor is ott van a sötét. A látási viszonyok miatt az idősebbek részvétele igen-igen korlátozott. Sőt, kifejezetten veszélyes. De még ha ezek a körülmények nem is riasztanának vissza valakit, akkor is kétszer meggondolja, hogy keresztút járással akarja e eltölteni a szombat estéjét. Bizony, tévedtem...

Gyermekkoromban falun hallottam egy prédikációt, ami egész eddigi életemben végigkísért. Így hangzott: „Ha imádkozol, meglásd, az Isten megadja, amire szíved vágyik. Vagy annyit ad, amennyit kérsz, vagy sokkal-sokkal többet.”

Ez most is bebizonyosodott. Azért imádkoztam, legyen erőnk végigjárni azt az utat, és imádkozni azokért, akik nem tudnak, de főleg azokért, akik nem akarnak eljönni. A kálváriára vezető lépcsősor utolsó foka megegyezett megdöbbenésem első lépcsőfokával. Mire felértünk, már akkor annyian voltunk, hogy álmomban sem gondoltam volna. És csak jöttek és jöttek az emberek, gyenge, hajlott hátú, ősz koronájú idősek, meghazudtolva koruk erejét. Becsuktam a szemem és mosolyogtam, s azt gondoltam, Isten már megint többet adott, mint amire vártam. S mivel csukva volt a szemem, különösen figyelmes lettem a hangokra, így nem volt nehéz felismernem a gyermeksírást. De hisz egész pici csöppségek! Fiatal szülők gyermekekkel, büszkén, délcegen, akikre öröm nézni! Akik a hitben tevékenyen építik családjukat. Csak gyülekeztünk, duzzadtunk, erősödtünk, amíg a létszám átlendült a 100 fős lélektani határon...

És az Isten már megint többet adott.

Közös ima vette kezdetét, majd felvettük a keresztet s elindultunk. Először egy kéz vitte a keresztet. Majd átvette egy másik. És mennyivel könnyebb így! Osztozva a terheken. Csöndben.

Az első stáció után megálltam az ösvényen, s előttem botorkálva egymás kezét s gyertyát fogó emberek haladtak óvatosan felfelé. Mindenkinek volt párja, csak nekem nem. S mintha a fülembe súgta volna valaki: „Nyújtsd ki a kezed!”. Kinyújtottam, s abban a pillanatban éreztem a tenyeremben egy törékeny, ráncos kis kezet. Kaptam egy társat a zarándok utamra Istentől, aki fel se mert nézni az ösvényről, olyannyira tériszonya volt, s belekapaszkodott egy kézbe ami felé nyúlt. El sem tudom képzelni, micsoda bátorság kellett így elindulni, abba az Istenbe vetett hittel, hogy valaki majd csak megsegíti. És segítettem, mert segíthettem. Kaptam egy nénit, akire vigyáznom kellett, akire figyelhettem, bár a nevét azóta sem tudom. Ő volt nekem a sacer dos, a szent ajándék. Micsoda gondviselés! Amikor azt hinnénk egyedül vagyunk, Isten akkor is a tudtunkra adja, hogy hitünkben sosem vagyunk magányosak.

És az Isten már megint többet adott.

Minden stáció mesélt valamiről. Az egyik a múltról - a másik a jövőről. 14 állomás.

Pilátusról – aki elítélte az ártatlant. A keresztről – az áldozattól való irtózkodásunkról. A bukásról – a botlásokról, a pártoskodásról, s mennyi kárt okozott ez. Máriáról – égi édesanyánkról, a magyarok Nagyasszonyáról. Simonról – a mi „idegen” segítőinkről. A Gyolcsról – a tisztaságról, hűségről. Az újbóli elesésről – megismétlődő elfordulásainkról. A siránkozókról – a nőkről, akik megöletik méhük gyümölcsét. A porról – a kétségbeesés nagy bűnéről. A mezítelenségről – amikor szégyenkezel törvényhozóink miatt is. És Ő mégis – mindennapi kötelességteljesítésünkről. A beteljesedésről – hősi halottainkról. Józsefről és Nikodémusról – Téged le a keresztről, nálunk pedig otthonainkból tüntettek el. A kőről – ami elzár, de feltárul harmadnapra.

...és a FELTÁMADÁS: ott volt a 15. állomás. A jelen. A három kivilágított kereszt.

„Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszűnhetett dobogni szíve. Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die!” Pilinszky János

Felérve a tetőre a kereszt tövében fiatal pár férfi tagja érintette meg vállamat, s megkérdezte:

„Do you speak english?” (Beszélsz angolul?)

Meglepődve kérdeztem tőlük: hogyan kerültetek ide? S arcukon a válasz: a jó Isten vezette őket ide. Lengyel fiatalok voltak, akik horvátországi nyaralásukból hazafelé tartva az autóból lettek figyelmesek a messziről világító keresztekre, egy poros kis völgyvárosban, ahol a legkevésbé sem számítottak rá. Aztán közelebb érve látták, nem csak a keresztek világítanak, hanem lángoló kígyóként kúszik lassan felfelé a megtisztulás útjára lépett tömeg. Így aztán - pihenés gyanánt – megálltak, feljöttek utánunk, s velünk együtt bejárták a keresztutat, bár egy szót sem értettek az ott elhangzottakból. Úgy jöttek közénk, mintha haza jöttek volna, mintha a jó Isten vezette volna őket erre az útra, s nem kellett egy tolmács sem, mert a Szentlélek nyelve közös volt bennünk. Hát mi ez, ha nem Isten jelenléte?! A Szentléleké!

Kértem Istent az induláskor mondott imámban, ha csak egy pár ember lesz is a keresztúton, akkor is adjon lehetőséget jót tennem, adjon barátokat akikkel megtapasztalhatjuk a közösség erejét, adjon holdvilágot ami bevilágítja az utunkat és a szívünket…

És az Isten már megint többet adott...

Zsu

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg