A szolgálatról…
 A minap olvastam Chiara Lubic Életige című, pár évvel ezelőtti írását. Gondolatainak motiválója az a Lukács evangéliumában olvasható rész volt, melyben Jézus az utolsó vacsora termében tanítványainak megmossa a lábát, s ezt mondja:  „(…) úgy vagyok köztetek, mint a szolga” (Lk 22,27)

     A szolga szóról akarva akaratlanul a rabszolgaság jut az eszembe. Az az élethelyzet, amelyben valakit kihasználnak, megfosztják szabadságától és úgy kezelik, mint egy alacsonyabb rendű és rangú élőlényt. Hál’ Istennek – gondoltam én -  ez ma már nemigen fordul elő. Vagy mégis? Nem lehet, hogy manapság nem embereknek, hanem tárgyaknak vagyunk a szolgái? Gondoljuk csak meg, mivel töltjük a mindennapjainkat. A szabadidőnket nem töltjük olyan dolgokkal, amik pont ettől a szabadságtól, az imától, a jó cselekedetektől vonnak el bennünket? Napi hány óra a tv és a számítógép előtt? Ez nemde függőség? Pedig egészséges ember hallani sem akar arról, hogy rabszolga legyen, az pedig egyenesen abszurd, hogy mi magunk lépjünk ebbe a kalitkába.

     Jézus Krisztus szembeszállva minden szokásos elképzeléssel a tekintélyről és a vezetőről, megmosta tanítványai lábát. (Azon az utolsó vacsorán arról beszélgettek az apostolok, vajon ki közülük a „legnagyobb”.) Jézus is tudta, hogy ő a legnagyobb, mégis szolga akart lenni. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Jézus a másik Emberért való szolgálatra tanít, és nem a másik ember vagy a pénz szolgálatára. Hatalmas különbség van a között, hogy valaminek vagy valakinek a rabszolgája vagyok, vagy épp az engem körülvevőkben élő Jézusnak szolgálok.

Amikor húsvét előestéjén, a kovásztalan kenyér ünnepén, Jézus elkölti tanítványaival az utolsó vacsorát, végső tanítását osztja meg velük: aki a legnagyobb akar lenni az általa létrehozott közösségben, annak a legkisebbé kell válnia, és aki irányít, legyen szolga. Ha elfogadom azt, hogy Jézus a lehető legjobbat akarta nekünk, akkor meg kell értenem, mi a célja.

Én úgy szeretnék hozzá hasonlóvá válni! Szolgálni. De nélküle nem megy. Vitatkozik bennem az Isten útján járni kívánó és az önző énem. Mikor arra gondolok, szolgáljak valakit, némi fenntartással közelítem meg a kérdést: félek attól, hogy visszaélnek a szolgálatommal és megaláznak. Félek szeretetet adni, mert attól tartok nem szeretnek viszont, és ez megsebez. Attól, hogy az erőfeszítéseim, az önzetlenül végzett munkám természetessé válik, és nem becsülik meg. A családban, a munkahelyemen, mindenhol. Hogy az én vállamra bármit rá lehet tenni, majd én elcipelem. Attól, hogy szürke leszek és jelentéktelen, egy robot, aki ki szeretne törni ugyan ebből az állapotból, de nem mer, mert fél, hogy többé nem lesz rá szükség, és egyedül marad.

            Szóval a lényeg, hogy már jó előre elkezdek félni ettől az állapottól, pedig még meg sem próbáltam. Egy napot sem szántam rá még ebből a hónapból, hogy kipróbáljam magam, hogy felajánlhassam az Úrnak legalább azt az egy napot. És miért is nem? Igen azért, mert félek. De ez így sántít. Kétlem, hogy Jézus egy olyan állapotba szeretne „száműzni”, ami számomra nem hoz jót. Vagyis elkezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ki kell vernem a fejemből a félelmet.

            Barátkozásom első lépéseként megfigyeltem, hogyan viselkednek azok, akik értem szolgálnak, és én hogy viselkedek velük szemben. Megbecsülöm a munkájukat? Megköszönöm szóval és tettel az értem tett fáradozásaikat? Ha listát írtam volna arról, mennyi de mennyi ki nem mondott  'Köszönöm', mennyi elharapott 'Bocsánat', mennyi viccnek szánt mégis megalázóra sikeredett mondat hagyta el a számat, bizony megtöltött volna egy noteszt. Ezzel a viselkedéssel nem azt minősítettem, aki jót tett velem, hanem magamat. És elszégyeltem magam rettentően. Ezek után még én mondom, hogy állítólag úgy szeretem felebarátomat, mint testvéremet? Vagyis hazudok? Igen, ezt így hívják.

            Mivel vissza már nem tudom forgatni az idő kerekét, úgy döntöttem, kis lépésekkel megpróbálom előbb a velem jót tevőknek megköszönni, hogy szolgálnak értem. Nagyon fontos különbség, hogy nem Engem, hanem Értem! Vagyis én „csak” közvetítő vagyok, köztük és Isten között. És így szépen lassan szembesültem azzal is, hogy az én szolgálatommal sem a Másikat, hanem a Másikért szolgálok! Vagyis ha engem megaláznak, semmibe vesznek, azzal nem engem minősítenek, hanem magukat. Attól még az én szeretetem nem semmisül meg, és a munkám sem vész kárba, mert önnön becsületem elszámolásával Istennek tartozok egyedül, senki másnak. Így nincs végre mitől félnem. Ezt belátni és megérezni felemelő érzés, mert nem függök végre senkitől! Nem aszerint nézek a másikra, amit a pozíciója, rangja és így tovább diktál, hanem aszerint, ő mit üzen a bennem élő Istennek. Üzen egy érintéssel, egy mosollyal, egy imával, amit érzem, hogy elmond értem nyugalmasabb perceiben. Ők mind, mind tanúságtevők, csak vedd észre őket!

Zsu

Legközelebbi misék

hirdetes-450.jpg